Az idő nem ér rá, de még része vagy a napomnak, mert érezni kívánlak, és csak te tudod, mikor halljuk majd egymást.
Ha nélküled ébredek, velem kel az érzés, hogy keresselek.
Ezeken a kegyetlen reggeleken a megálmodott képek nem tágítanak:
Évszakok, helyszínek, idők váltják egymást, de álmokról szólva nincs is ebben semmi különös. A furcsa az, hogy mindenre tisztán emlékszem:
– Nyár van, az a fajta forróság, amiben tikkaszt a hőség. Az estét várjuk, addig szólni sincs kedvünk, céltalan a lődörgés. Külső szemlélő azt gondolná, talán unjuk egymás társaságát.
Meghívottak vagyunk egy városszéli lokálba, mely arról híres, hogy jó hangulatot teremt mindig, mindenkinek. Kapunk külön asztalt – a meghívottaknak kijáró figyelmesség –, ahol majd csak a poharak gyűlnek, nemigen ücsörgünk ott együtt.
Mai találkozásunk első pillanatától izgatónak és meglehetősen léhűtőnek látlak.
Úgy tűnik, számodra közömbös az egész helyzet, én vidám vagyok és jól érzem magam.
Jössz-mész, ismerősökkel beszélgetsz, mintha ott sem lennék.
Pár óra múlva kiürül a hely, ketten maradunk, és még a zene, mint utolsó vendégeket kísérő, udvarias házigazda.
Tetszik nekem, ahogy hozzánk szól, vágyaimat forrósítja. Bőröm csillogását tükrök teszik kápráztatóbbá.
Már a színpadon vagyok, te keresztbe font karokkal támaszkodsz egy kör alakú asztal szélén.
Hatalmas a felfordulás, széthagyott poharak, székek teljes összevisszaságban.
Én még csak a zenét hallom, majd megtölt a kedv, hogy kitárulkozzam. Kezdetben a magam örömére táncolok, majd látva a felém induló kíváncsiságodat, lassan vetkőzni kezdek.
Már mögöttem állsz, mozdulataim lágyabbakká válnak. Csípőm tolom feléd, bőrünk az éjszakától ragad és a vágytól síkos.
Az egykedvűség réges-rég odébbállt.
Nem sok idő veszik el közben, és te már bennem vagy… A tükrökre pillantok még…
Valahogy lekeveredünk a színpadról, a zenét már nem halljuk, csak a sóhajokat. Az asztalon ülök, szemben veled. Szabadon, mégis módszeresen adagolod az örömöket. Türelmetlen vagyok, tudod, hogy mindig akarom. Kapok a lendületedből, nagyságodból. A visszafogottságot már hírből sem ismerjük…
Az ötlettől a beteljesülésig rezdül, mozdul, lüktet bennem mindened.
A megfeszített gyönyör kifulladásáig már csak pillanatok vannak, melyről tekinteted árulkodik, és egy szorítás.
Valamivel később, egy szállodában kap új formát a lendület, s ruhátlanul csapódnak egymáshoz a vágyak.
Akadály látszólag semmi, de a verejték mitől gyöngyözik?
Talán attól, hogy fékezni kell a gyönyört, mert úgy tartják, hogy akkor sokáig tart.
Sokáig, de nem örökké. Ahogy a kristályok csillogása is elvakítja és kimeríti a benne elmélyülőt.
Miért akarjuk birtokolni, tapintani, mindenestől magunkénak tudni a mindig elillanót?
Az emlékéért. Vagy az emlékek emlékéért. Lesz mit felidézni…
A szélvihar sem tűnik tova nyomtalanul.
Az ember beleveszik a természet mindenhatóságába, és az emberi természet csak természetfeletti erőkkel zabolázható.
A józan ész ide sorolandó.
(Fotó:StockSnap, kép forrása: Pixabay)