Csak ül az asztalnál, és nézi az anyját. Nem ismeri ezt a nőt. Ebben a pillanatban úgy érzi, soha nem is ismerte. Keveset, sőt semmit nem tud róla. Nem tudja, mik voltak az álmai, a vágyai, csak azt tudja, hogy boldogtalan. Hogy soha nem ismerte a szót: boldogság.
Kilencszázhatvanegyben „odakommendálták” egy huszonöt éves fiúhoz, akit életében talán kétszer látott. Ott kellett hagynia a nagy családot, amiben addig élt, és bekerült egy nukleáris családba. Volt ő, a férje és az anyósa. Az apósa ötvenkilencben meghalt, elvitte a háborús sérülése vagy egy rákos daganat. Ki tudja ezt már.
Aztán a férj inni kezdett, vagy előtte is ivott, ez is a múlt ködébe vész. Hogy miért? Hogy ki volt a hibás, volt-e egyáltalán hibás ebben a történetben, azt jótékony homály fedi.
Aztán megszületett ő, aki most itt ül szemben ezzel a nyolcvanas éveit taposó, megkeseredett asszonnyal, és fogalma sincsen, mit kellene mondania. Csak azt érzi, hogy ez így nem mehet tovább. Az nem fair, hogy mindig az ő anyja a legokosabb, a legbetegebb, a legdolgosabb és minden más “leg” is, ami éppen eszébe jut. Ha ő megemlíti, hogy fáj valamilye, arra soha nem az a válasz, hogy jaj, elhiszem, az nagyon rossz lehet. Hanem az, hogy hát még nekem mennyire fáj! Ha azt mondja, hogy sokba kerül a rezsi, arra mindig az a válasz, hogy hát még nekem!
Most úgy érzi, fel kell állnia, és távolságot kell tartania a saját anyjától, aki csak cselédként használja. Gyere, mert ezt meg kell csinálni, mondja a telefonba, és a köszönésre nem veszteget szót. Minek? Azzal csak megy az értékes idő!
Máskor meg csak annyit mond, hogy időpontom van ehhez meg ehhez az orvoshoz, vigyél el. És ha kicsúszik a száján a „most nem tudlak”, akkor jön az érzelmi zsarolás, vagy csak egy gúnyos „hmm” a telefonba, benne meg azonnal felágaskodik a lelkiismeret-furdalás, és valahogy megoldja, hogy az anyja eljusson az orvoshoz.
Ő is elmúlt már hatvan, fájnak az ízületei, reggelente nehezen kel, a térdébe mintha egy kés lenne beleszúrva, amikor nagy nehezen talpra áll. Ilyenkor bekap egy fájdalomcsillapítót, és megy a dolgára.
Amit soha nem hitt volna, vénségére érzékennyé vált az időjárásra. Évek óta nem alszik jól, ha fúj a szél, azért, ha telehold van, azért, ha esik, azért, ha nem esik, azért. Emlékszik, amikor úgy tizenöt évesen várta a buszt, hogy hazavigye a szomszéd város iskolájából, számára vénséges vénasszonyok – akik akkor annyi idősek voltak, mint most ő – egymásra licitálva mesélték, hogy nem tudnak aludni hol a szél, hol a hold miatt. Akkor magában kinevette őket, és azt gondolta: Ugyan már! Csak egymást bolondítják!
Hosszú évek óta tűri az anyja vegzálását. Mindig is béketűrő volt, még kamaszként sem lázadt soha. Egyszer lázadt fel, de akkor nagyon. Amikor megismerkedett a leendő férjével, és az anyja hangjában csöpögő rosszindulattal azt kérdezte, csak nem ehhez az öreglegényhez akarsz hozzámenni? De ő hozzá akart menni, és azóta is együtt élnek, több mint negyven éve. Persze összezördülnek néha, melyik házaspár nem? De vannak és voltak az életükben szép, emlékezetes pillanatok, és született két gyönyörű gyerekük. Igaz, unoka a mai napig nincs, de ő nem nyaggatja ezzel őket, majd eljön annak is az ideje. Vagy legalábbis reméli.
Az anyja nyaggatja őket helyette is éppen eleget, egyszer azt találta mondani neki, hogy azért nincs unokája, mert ő nem akar. Mert akkor nem kell foglalkoznia vele. Akkor meg akarta kérdezni tőle, hogy anyám, hallod, amit mondasz? De inkább csak nyelt egyet a béke kedvéért. És még hányszor nyelt! Amikor azt mondta, hogy nem tud főzni – persze ezt a vendégek előtt –; amikor folyton leszólta, hogy te ezt sem tudod, meg azt sem. Mondjuk ez arra volt jó, hogy rákényszerítette, magától megtanulja. De megcsinálta volna ezt előbb is, csak az anyja mindig azt mondta, én úgyis csinálok, vihetsz innen. Aztán meg persze feldobálta, hogy ezt is én adtam, azt is én adtam. Sokszor megfogadta, hogy nem visz el tőle semmit, de akkor meg az volt a baj, hogy miért nem viszed el? Hát nektek csináltam! Bármit is tett, az soha nem volt jó. Soha nem tudott az anyjának megfelelni.
És ma már nem is akar.
A mai nap volt az utolsó csepp a pohárban, amikor botor módon megjegyezte, hogy fáj a térde, mire jött a válasz: „Hát még nekem mennyire fáj”. Akkor visszakérdezett, hogy anya, nem lehetne, hogy egyszer azt mondd, jaj, sajnálom?
Mire az anyja csak ránézett az asztal másik feléről, és maró gúnnyal háromszor elmondta, hogy jól van, akkor neked is fáj, akkor neked is fáj, akkor neked is fáj. Most jó? – kérdezte még.
Ő meg csak ült szemben ezzel az asszonnyal, és azt kérdezte magától: Ki ez?
Aztán szó nélkül felállt, még a megkezdett reggelit is otthagyta az asztalon. Kiment, megcsinálta, amire az anyja előző nap utasította – mert kérni azt nem tudott –, majd hazament. Ahogy behajtotta maga után a kiskaput, már tudta, hogy nem fogja felhívni.
Fotó: Tanya Barrow, kép forrása: Unsplash