Ármin órák óta áll a sötétkamrában, mellette a vegyszerekkel teli tálak. Egymás után meríti beléjük a papírokat és tűzi fel csipeszekkel száradni őket a zsinórra, miközben türelmesen várja, hogy kirajzolódjanak a formák a derengő vörös fényben. Bár elvihetné a tekercseket egy profi stúdióba, szereti saját maga előhívni a képeit. Úgy érzi, ez ugyanolyan varázslat, mint amikor a vásznon az ecsetvonásokból szép lassan kibontakozik egy festmény. Ő pedig nem akar lemaradni erről a csodáról, amíg várja, hogy megszáradjanak a nyaraláson készített képek.
Bretagne-ba utaztak mikrobusszal ezen a nyáron, ugyanazzal a hatfős baráti társasággal, akikkel kamaszkora óta járja a világot. Azóta vágyott ide, mióta először megpillantotta grafikus anyja valamelyik művészeti albumában Gauguin breton parasztasszonyainak markáns, főkötős arcát és az őket övező, mesebeli vidéket, hogy megnézze, milyen élőben az a táj, ahol ilyen alakok teremnek. A hortenziákkal beültetett, szürke kőházas, középkori falvak, Carnac megalitikus kőoszlopai, a rózsaszín sziklás tengerpartok, Broceliande ősi erdeje évek óta vonzották őt. És valóban, úgy érezte, hogy végre hazaérkezett, és hogy ez az a hely, ahol elkészítheti a tökéletes fotókat, azt a sorozatot, amivel végre esélye lesz bekerülni az Iparművészeti Főiskolára. Ehhez pedig nemcsak a tökéletes helyszín, hanem a tökéletes modell is kellett, Vera, Ármin legújabb barátnője. Vera gyönyörű volt, a legszebb lány, akivel valaha is járt, ahogy Ármin oly sokszor megállapította, amikor ránézett. Vállig érő hosszú, szőkésbarna haj, hatalmas, türkiz zöld szemek, sűrű, fekete szempillák, szabályos, hosszúkás madonnaarc, szépséges mosoly, hibátlan alak.
– Igazi bombázó, mint mindig, baszki – veregette röhögve hátba a legjobb haverja, Danika, amikor először találkozott Verával.
– Hol szedted fel ezt a reneszánsz szüzet? – kérdezte indulás előtt Kriszta, aki szintén tagja az együtt utazó társaságnak. – Az esetleg nem jutott az eszedbe, hogy a modelleken kívül is vannak nők, és egyszer véletlenül összejöhetnél valakivel, akinek esze is van? – tette hozzá a lány pikírten.
De hát Vera egyszerűen gyönyörű, gondolta Ármin álmodozva, miközben megpróbált tudomást sem venni arról, hogy amúgy egyáltalán nem könnyű együtt élni a lánnyal, mert neki soha semmi nem jó neki: a fiú barátait utálta, mert rendre megsértődött, amikor ugratták, a barátnőire, különösen Krisztára, pedig féltékeny volt. Hiába mondta el neki Ármin minden alkalommal, hogy teljesen feleslegesen, mert Kriszta csak haver, és körülbelül annyi esélye van annak, hogy összejöjjön vele, mint amekkora Danikával lenne. Ami igaz is volt, hiszen Ármin hiába ápolt őszinte és mély barátságokat lányokkal is, egy pillanatig sem merült fel benne a gondolat, hogy nőként nézzen rájuk.
De persze ezt hiába magyarázta, Vera bent duzzogott a szobájukban, mert Ármin szerinte este túl sokáig beszélgetett Vilmával, Danika nővérével, aki zseniálisan tudja utánozni az embereket, ezúttal egy magyar turistacsoport tagjait, akikkel Mont-Saint-Michelen akadtak össze. Ráadásul reggel megint összekaptak Verával, mert a lány szerint egy rakás szar a szállás, meg különben sem volt egy értelmes rongya sem, mert Ármin nem engedte, hogy a kedvenc ruháit bepakolja.
– Mert akkor egy kibaszott kamionnal jöttünk volna, nem egy mikrobusszal – válaszolta Ármin dühösen, majd felkapta a fényképezőgépét, és lement inkább a tengerhez.
A parton bóklászva gyorsan lenyugodott, ahogy magába szívta az apály miatt kilométer mélyen benyúló, végtelen föveny és a horizonton gyorsan vonuló hófehér felhők látványát. Milyen csodálatos hátteret adnak majd a fotókhoz, amiket Veráról szeretne készíteni, gondolta. Már persze, ha még ebben az életben előmászik a szobájukból. Miközben kattintgatott, hogy beállítsa a fényeket, egyszer csak ismerős alakra figyelt fel. Vilma volt az, aki éppen kagylókat keresgélve sétált tőle nem messze. Ahogy hajolgatott, visszatükröződött az alakja a pocsolyákban, Ármin pedig önkéntelenül felemelte a gépét, és készített róla néhány felvételt. Vilma az a lány, akire azt szokás mondani, hogy érdekes az arca. Kevésbé udvariasan pedig azt, hogy csúnya. Valóban, első pillantásra nem szép lány: túl hosszú az orra, erőteljes a szemöldöke, enyhén kancsal is, ugyanakkor amikor beszél vagy nevet, az élénk arckifejezése, okosan csillogó, melegbarna szeme és leginkább a szabadszájú humora ellensúlyozzák a szabályos vonások hiányát. De amikor azt hitte, hogy egyedül van, átszellemült arccal csodálta a kagylókat és a rákokat, majd egyszer csak felnézett az égre, kitárta a karját, és pörögni kezdett. Aztán hirtelen észrevette, hogy Ármin fényképezi, és elnevette magát.
– Szerintem rossz csajt fotózol, bár, ha gondolod, tehetünk egy próbát – szólalt meg vigyorogva, majd Verát utánozva azonnal idétlen modellpózba vágta magát, amitől Ármin is felröhögött, annyira vicces volt. – Viszont ez a táj meg egész Bretagne egyszerűen lenyűgöző – folytatta a lány elgondolkozva. – Most már értem, hogy miért mondta róla Gauguin, hogy itt meg lehet találni a vadat és a primitívet éppúgy, mint a misztikumot. Ha tehetném, legszívesebben soha nem mennék innen haza, simán leélném itt az egész életemet.
Ármin csodálkozva nézett rá, mert ő is pontosan így érezte magát, mióta megérkeztek. Nem tudott betelni az élénk, kontrasztos színekkel, a végtelenbe nyúló tájjal, az órákig tartó naplementékkel, azzal, hogy fél 11-kor még világos van. Őt – Verával ellentétben – az sem zavarta, hogy a víz dermesztően hideg, és hogy a szállás is fapados, egyszerűen élvezte, hogy itt lehetett.
Annyira elmerültek a beszélgetésben, hogy észre sem vették, amikor megjelent mellettük Vera, akinek ezek szerint mégis csak sikerült valamit magára rángatnia, és persze elképesztően jól nézett ki, mint mindig. Vilma gyorsan elköszönt, Ármin pedig minden figyelmével Vera felé fordult, és fotózni kezdte. Rengeteg képet készített a lányról, aki profin mosolygott, helyezkedett a fotókon, arca földöntúlian szép volt a fényben, ahogy pózolt a sziklák előtt, majd a dagály miatt lassan emelkedő tengerrel a háttérben.
Amikor azonban egymás után előtűnnek a fotók a sötétkamrában, Ármin figyelmét mégsem Vera képei ragadják meg. Pedig tökéletesek lettek, biztos benne, hogy a felvételi bizottság imádni fogja őket. Önkéntelenül felsóhajt, amikor eszébe jut, hogy mindjárt találkoznia kell a lánnyal, egyre halogatja az indulást. Helyette inkább tovább szöszmötöl, főleg, amikor előtűnnek a Vilmáról készített képek. Kijön a sötétkamrából, egymás mellé helyezi a fényképeket a munkaasztalon, és hosszasan nézegeti őket. Majd félrerakja Vera fotóit, és minden figyelmét a Vilma sorozatának szenteli. Felemeli azt a képet, amin széttárt karral öleli magához a tájat, és ahogy bámulja, melegség és izgalom önti el a szívét.
Fotó: Annushka Ahuja, kép forrása: Pexels