Ha révbe ér az ember, csak az unalom marad. Tíz évvel ezelőtt pontosan így képzeltem el az életünket. Szép, világos lakás a belvárosban, hogy minden közel legyen, a konyhám ablakában rozmaring, levendula. Két vidám gyerek, egy fiú, meg egy lány, és egy kutya, akit reggelenként sétálni viszek. A gyerekléleknek ugyanis jót tesz az állat-kapcsolat. És én, a mintaanyuka, egész nap játszom a gyerekeimmel, játszótérre viszem őket, bábszínházba, koncertre járunk, és együtt készítjük el a karácsonyi, meg a húsvéti díszeket. Fényképezek, blogot írok, és megörökítek mindent.
Zsomborral mindez könnyen megvalósíthatónak tűnt. A gimnázium óta együtt voltunk, el sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Nem emlékszem, milyen volt, amikor őt még nem ismertem. Vicces, laza fiú, problémátlan, a barátnőim irigyeltek érte. Nem is volt más fiúm rajta kívül.
Aztán elvégeztük az egyetemet. Zsombor filmszakra járt, én esztétikára. Ő dolgozni kezdett, én nem találtam normális munkát, de nem is nagyon hiányzott, mert összeházasodtunk, aztán jöttek a gyerekek. Meghitt közös ebédek, vacsorák, sok-sok kacagás, ilyen lesz a mi életünk, gondoltam, és a blogom alapján ez sikerült is. Hogy mégis hol csúszott be a hiba, nem tudom. A díszletek tökéletesek voltak, de a nagy posztolgatásban észrevettem, hogy a legtöbb képen csak hárman vagyunk. Míg én egyfolytában itthon ülök a gyerekekkel, Zsombor gyakorlatilag soha nincs idehaza. Külföldön dolgozik. Ráadásul reklámfilmeket forgat, amikről nekem nem túl jó a véleményem. De ő azt mondja, kell a pénz.
– Engem nem érdekel a pénz! – vágom a fejéhez, ő csak nevet.
– Nem, mert nem neked kell megkeresned!
Ha nagy ritkán mégis itthon van, akkor is csak arról beszélünk, amiről muszáj. A gyerekek, a számlák, az intéznivalók. Úgy kezel engem, mint valami bútort, egyszerűen csak félretol, ha az útjában vagyok. Amikor együtt eszünk az asztalnál, nem néz rám, hanem bambán bámul maga elé. Olyan szórakozott a tekintete, ahogy mellettem elnéz, ebből gondolom, hogy megcsal. A hosszú, szőke hajszálak sem kerülik el a figyelmemet, amelyeket a zakóin találok, és ragasztós hengerrel gondosan leszedegetek.
Az ágyban azért nem tol félre. A testem ugyanúgy kell neki, mint régen. Ugyanolyan mohó, mint mindig, megszerzi, amit akar, igaz, rólam sem feledkezik meg.
Ahogy kilép az ajtón, én megyek Johannhoz. Gyakran nála töltöm az egész délelőttöt, amíg a gyerekek iskolában vannak. Johann író, nemrég költözött a házba. Amerikából jött haza pár éve, miután az egyetemen nyugdíjazták. Zsomborral viccesen öregúrnak hívjuk, egy igazi gentleman. Kifogástalan öltözet, finom, udvarias viselkedés. A lakása tele van könyvekkel, lemezekkel, és az ízlése egészen kifinomult. Azokon a délelőttökön, amikor nála vagyok, kávézunk, zenét hallgatunk, könyvekről, elvont filozófiai témákról csevegünk. Senkivel nem tudok olyan jól beszélgetni, mint vele.
Egyszer azt mondta, ha húsz évvel fiatalabb lenne, udvarolna nekem. Megdobbant a szívem, elképzeltem, milyen boldog lehetnék vele. Végre lenne egy pasim, aki szeret, elfogad, úgy, ahogy vagyok, és mindent meg tudok vele beszélni. Elárultam neki, hogy úgy érzem, ő jobban megért engem, mint a férjem. Azt hittem, örülni fog, de inkább zavarba jött. Megfogta a kezem, és úgy kérlelt. Igen, ő látja, hogy nem vagyok boldog, de nehogy elhagyjam a férjem, hiszen még munkám sincs, hova mennék, mihez kezdenék egyedül a két gyerekkel.
Később táncolunk is, simogatja az arcom, nevetünk. Az első szeretkezésünk mondjuk elég ügyetlenre sikerült, közel sem volt olyan szenvedélyes és fantáziadús, mint Johann könyveiben a szexjelenetek. A testére inkább nem is néztem, mert fonnyadt volt és ráncos. Érdekes, hogy felöltözve mennyivel fiatalabbnak látszik, mint ruha nélkül. De így sem volt visszataszító, sőt, a fanyar parfüm és dohányillat keverékét egészen vonzónak éreztem rajta. Utána konyakot, meg szivart hozott az ágyba, és beszélgettünk. Félig viccesen bedobtam, hogy hozzáköltözöm, mire a szivart tartó keze megállt a levegőben. Ő mindig is egyedül lakott, és nem tudná elképzelni, hogy öregségére megváltozzék, nyögte ki végül. De bármikor jöhetek hozzá, ő nekem mindig nagyon örül. Nem beszélve arról, hogy a koromnál fogva akár a lánya is lehetnék. Ezen aztán kiakadok egy kicsit. Akkor most talán a lányával feküdt le? – kérdeznék vissza, de elbódít a konyak, inkább hallgatok. Ahogy fölém hajol, a fekete selyemköpenye zsebéből kiesik a zsebórája. A lánc csörögve hull utána a padlóra. Felemelem az órát a földről, rápillantok, és döbbenten látom, hogy már delet mutat. Úristen, egészen megfeledkeztem az időről!
– Rohannom kell! – ugrom ki az ágyból fejvesztetten. – Tíz perc múlva az iskola előtt kell lennem!
Johann szenvtelenül figyel, ahogy bénán kapkodom magamra a ruháimat.
– Neked a legfontosabbak a gyerekek – jegyzi meg végül hidegen. Most nem látok megértést a szemében.
A vasárnap délutáni kávénál mondom meg Zsombornak, hogy válni akarok. A konyhaasztalnál ülünk. Fel sem néz, az asztal lábával bajlódik, mert billeg. Olyan, mintha egyáltalán nem is hallaná, amit mondok. Dühös leszek, és gyorsan a fejéhez vágom, hogy megcsaltam Johann-nal.
– Az öregúrral? – pillant fel meglepetten. Ekkor Julika visítani kezd, hát beszaladok a gyerekszobába, és utána már nem térünk vissza rá.
Minden úgy folytatódik közöttünk, mint előtte. Szórakozottan tesz-vesz, átnéz rajtam, intézi az ügyeit, barackot nyom a gyerekek buksijára. Éjszaka dolgozik, a filmjeit vágja, nappal alszik, csak enni kel fel. Holnap hajnalban indul a következő külföldi útjára. Előtte megkér, vasaljam ki az ingét.
Kivasalom, be is pakolok a bőröndjébe. Úgy jár a kezem, mint a gép. Mindig is jó háziasszony voltam, alkalmazkodó, szolid. Most mégis legszívesebben üvöltenék, vagy nekimennék ököllel, és ütném-verném Zsombort, hogy figyeljen végre rám. De az az igazság, hogy szívből utálom a botrányt, a veszekedést, a hangos szavakat. Már csak a gyerekek miatt sem üvölthetek.
Éjszaka ugyanúgy szeretkezünk, mohón, rutinosan, mintha mi sem történt volna. Másnap hajnalban, mielőtt indul, még megölel, és szájon csókol, mint mindig. Aztán felkapja a bőröndjét, és kilép a lakásból. Egészen óvatosan csukja be maga után az ajtót, nehogy felkeltse a gyerekeket. Én meg csak állok bambán az előszobában, mert nem tudom, vajon látom-e még.