Baricz Virág: Mézes

A mézes illata belengte az egész konyhát, az egész házat. Mézes, mi így hívjuk a mézeskalácsot Nagyváradon. Ahogy a jöttök nekünk jösztök, az orkánkabát füss-füss, a kardigán pedig szvetter. De persze ezeket akkor még nem tudtam, hogy mi itt mások vagyunk, mint a határ másik oldalán. Nem sokat tudtam sem erről, sem a világról, hatévesen. Annyit azonban már sejtettem, hogy ha mézesszag van, az a Jézuskát jelenti, és hogy ma van a nagy nap, amit már hetek óta vártam. Közben a saját kis módszeremmel, az ujjaimon megpróbáltam kiszámolni, hányat kell még aludni. Ma értem el a 0-hoz. 

Izgultam, a gyomromban kék, lila és piros pillangók repkedtek, a torkom mégis összeszorult, mikor beléptem a betonpadlós, zöld-fehér rongyszőnyeges konyhába. Cimbora, a kutyusunk, a sparhelt előtt melegedett, felugrott és farkát csóválva jött hozzám. Megsimogattam, és legszívesebben a selymes bundájába fúrtam volna az arcom, hogy érezzem az illatát. Azt az össze nem téveszthető, édeskés, bolhairtás utáni, petróleumos tacskószagot. 

– Kéééézmosás – hallottam Anyám hangját.

– Rögtön megyek – mondtam, és kifordultam a konyhából.

A nagyszüleim házát talán mindig is otthonosabbnak éreztem, mint a szülői házat. Nagyapám építette a két kezével, legalábbis így mesélték. Sokat voltam itt, iskola után, nyári szünetekben. Akkor is, mikor az otthon már egy másik országhoz kötött. Ez volt gyermekkorom Cimboraszaggal átitatott szentélye.

A zöld csempés fürdőszobába Anyámmal léptem be. Előtte még titokban megszagoltam a kezem, hogy magamba szívjam a tacskóm illatát. Nagy kád volt az ajtóval szemben, oldalt mosdókagyló és egy mosógép. A hideg víz lassan átfolyt az ujjaim között, Anyám tenyerébe vette kicsi kezem, mindenhol jól megdörgölte szappannal, ami kicsit fel is melegítette bőrömet. 1988 Romániájában nem gyakran tudtunk meleg vízzel kezet mosni, de ez nem is okozott gondot. Hideg kéz, meleg szív, mondtuk.

Kezem Cimborátlanítása után visszametünk a konyhába, ahol Ényamama tüsténkedett. Rotyogott a töltött káposzta, aminek zamatát a fazék aljára tett fedő adta meg. Mamának, azt hittem, az Énya a keresztneve, csak később tudtam meg, hogy Anyám és a bátyja nevezte el így az Édesanyából rövidítve. Ha megölelt, egybefonódott a testünk, és neki hasonlóan jó illata volt, mint Cimborának. A nyugalom és a Miatyánk szaga. Tőle tanultam meg imádkozni és szeretni.

Készen álltam hát a sétára, ahová az unokatestvéreimmel mentünk. Nem voltam nagyon kíváncsi, így nem is gondolkodtam rajta, miért akarnak karácsony este sétálni, csak mentem a többiekkel. Újra repkedtek a kék, lila és piros pillangók a gyomromban, bakancsom taposta a havat, sálamat Anyám a szám elé kötötte, kicsit szoros volt, és nedves lett a párától, amit az orromon kifújtam. Az arcom is kipirult a csípős hidegtől, de szorítottam Apám és a bátyám kezét, mert tudtam, séta után csoda vár.

A karácsony csodája. Ahogy beléptem a sötét szobába, a fán már égtek a gyertyák, és a csillagszórók elnyomták a fára aggatott mézes illatát. A fa körül álltunk, fogtuk egymás kezét, és zengtek az énekek. Csendes éj, Kiskarácsony, Mennyből az angyal, Csordapásztorok. Nagyi baritonja Ényamama magas, szép hangjával keveredett. A kicsikből és nagyokból egész kis énekkar állt össze, és amikor a meghatottságtól és csodálkozástól tudtam, én is velük énekeltem. Ott és akkor béke volt, szeretet és ünnep. 

(Fotó:Lydia Matzal, kép forrása:Unsplash)