Teljesítményorientált világban elég nehéz elvonatkoztatni attól a tévképzettől, hogy a produktivitás, vagy inkább pozitív visszajelzés alapján értékeljünk. Mondhatnánk, hogy a performansz fogalma lehetne objektív, de úgyis szubjektív módon éljük meg, ami lehetetlenné tesz mindennemű pártatlan állásfoglalást.
Egyszer valakik úgy határoztak, hogy az elégséges teljesítmény, a belépő szint egyenlő napi tíz üzletkötéssel vagy húsz ügyfél lerendezésével, esetleg ezt írásba is foglalták, és innentől jaj annak, aki nem képes hozni a limitet. Persze, a keretek jók, kijelölik a még tolerálható határokat, eligazítanak, jelzőfények az ember elméjének sötétjében, de azt ki állítja, hogy irányba is állítanak? A cég fejlődésével párhuzamba vont produktumok mindig üdvözlendők, de mi a helyzet azokkal, akik el vannak tájolva? Mondhatnánk – és teljesen jogos lenne –, hogy egy nagykorú személynek már csak ne kelljen megmutatni a kívánatos fejlődési irányt, de mi van akkor, ha többségünk csak arra megy, amerre a csorda hajtja, és marad a kitaposott ösvényen? Mi van a tévelygőkkel, akik azt érzik, hogy korlátozzák őket a felhúzott drótkerítések, vagy akik kifutnának az egyszeri vágányról, akiket mi, józan eszűek sopánkodással vegyes gyűlölettel figyelünk?
Szippantok a kávé illatából, kitágult orrcimpám beleremeg az áhítatba, a hőre és az aromára, ami a bögrémből árad. Felpillantok, és tekintetem összeakad felettesemével, aki gyanakodva figyel. Ő sem darabszámra dolgozik, ezért üldöz mindennemű szabad gondolattársítást, mert arra emlékezteti, amit feladott. Pedig örömmel veti bele magát az elhazudott percekbe, amit nem munkával töltött, cserében ügyes beszélőkéjével meggörbíti a szubjektív valóságot, amikor projektet menedzsel. Mondanám, hogy irigylem, és nem is hazudnék, ugyanis határozottan elkívánom azt, ami havonta a számlájára érkezik. Cserébe engedelmességet várnak tőle, de legalább cinkosságot, letört szarvakat, egyenkormányzást és pártkatonákat. És ők megteszik, és én már tényleg igyekszem nem ítélkezni, mert visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul belevesznek az önfeladásba. Megfizetik a vámot a határon rendesen, erre hajtanak engem is, amikor intézményesített keretek között igyekeznek leigázni. Addig hajtják igazukat, amíg nem gyarmatosítanak engem is, de hogyan adhatnám át a vezetést, ha még magamat sem vagyok képes uralni?
Tudom, hogy felmondok. Ugyanúgy, mint eddig mindig, és hízeleghetek a hiúságomnak, hogy engem nem lehet betörni, mikor semmit sem kívánok jobban, csak hogy belevesszek az egyszínűségbe. Akkor talán a hangok is elhallgatnának itt belül, és végre tudnék koncentrálni. Végre büszke lehetne rám egy főni, hogy nemcsak az elvárt szintet hozom, hanem kezdeményezőkészségemet megcsillogtatva követendő példát állítok. Szegény, szegény feletteseim, sosem gondoltam rátok áldozatként. Pedig micsoda csalódás lehet a reményt keltő feltörekvő fokozatos hanyatlását megélni, amikor csődöt mond minden motivációs eszköz, mikor nem hat a szónoklat sem, a megfélemlítés is csak egy ideig, mikor kisiklik a kezetek közül az áldozat, és amikor beleüvöltötök az éjszakába, hogy megint mit csináltatok rosszul.
Kalap, kabát – látom, veszed a holmidat, remegő kézzel gombolod össze magadon az életed. Elmenőben fenyegetnél, de csak lemondóan elfordulsz. Szegény, drága főnököm. A következővel sikerülni fog, ígérem, én pedig kiöntöm a kihűlt feketét a lefolyóba.
(Fotó: Pixabay)