Visszajött. Két hét. Azt hiszem, pontosan ennyi kellett, hogy magamhoz térjek. Két hét. Azóta, hogy megítéltettem. Óvatosan adagolt szavaid inkább léleksimogatók voltak, semmint kritikusak, de vagy ott lappangott a ki nem mondott ítélkezés, vagy nem, csak én hallottam oda, mindegy is. Mert nekem tényleg két hét kellett, hogy ebből felocsúdjak.
Addig nem csak a szavak nem jöttek, még csak gondolat szintjén sem indult el bennem az önazonosság, zavaros folyóban halásztam, hasztalan kerestem a mentőövet vagy az utolsó szalmaszálat, amely magammal összeköt. Úristen! Hogy lehet, hogy egy pozitívnak tűnő kritika ennyire messze vet önmagamtól, hát nem elmondtam már százszor is, hogy mindegy, mások mit hisznek rólam? Ha tényleg így vélem, mivégre volt ez a küzdelmes két hét, amikor is összetörve kerestem az utat hazafelé?
Vajon időben végezték a rózsametszést, messze már a fagy? Csontjaimban még érzem a hideg leheletét, már meg voltam győződve, ez a tél örökké tart, és ízületeim ökölbe szorított ujjakként merevednek meg, amin nem segíthet sem a közelgő tavasz, sem a napsütés ígérete.
Én már azt hittem, elvesztem. Hogy túl későn próbálkoztam a hajtásokkal, elöregedtem és meggörbültem az életben. Mégis azt vártam, erőteljesebben metszenek vissza, ismeretlen a tápoldatos pátyolgatás.
Két hét. Ennyi kellett, hogy rájöjjek, a túl erős visszametszés elsietett növekedésre késztet, szirmaimat méltatlanul elpazarlom. A gyors rügybe pattanás idő előtti elvirágzást hoz, talán ez volt az oka visszafogott szavaidnak. Tudatos volt? Mindegy is, elég, ha csak a belső iránytűdet követted, vagy a lustaság hanyag munkáját csaptad össze, végeredményben én vagyok itt a lényeg, és erre is csak most jöttem rá. Hogy nem neked kell megfelelnem, sem másoknak, de még csak magamnak sem, bármilyen furcsának hangzik is. Egyszerűen csak csinálnom kell, nőnöm, mint egyszeri gombának az esőben, követve belső parancsaim, felülvizsgálat nélkül. A vadhajtásokat sorsom tőből kimetszi majd, a metszés ferde lesz, rüggyel ellentétes oldalon lejt, ahogy kell. A vesszőmbe rejtett üzenet nem csak engem táplál majd, nektek hozok virágot mind.
Akkor leszek a legszebb, amikor végre nem a magam pompáját ünneplem, hanem nyílok, mert nem tehetek mást.
(Fotó: Samer Daboul, kép forrása: Pexels)