Vagonlakásban laktunk, a harmadikon. Így hívtuk Nagyváradon az olyan lakásokat, ahol a helyiségek egymás mellett helyezkednek el. Fürdőszoba vagon, gyerekszoba-vagon, nappalivagon, konyhavagon, és végül a hálószoba-vagon. Mint egy vonat, mozdony nélkül. Mintha sehova sem mennénk ebből a lakásból…
1989 szeptemberében kezdődött az iskola, első bé, mint Vackornak. Izgalommal vártam, torkomban gombóc, de a gondolatra, hogy másnap már iskolás leszek, elmosolyodtam. Már a nevemet is le tudtam írni nagy, dülöngélő betűkkel. Elképzeltem, hogy a tanító néni kérdez a magyar iskolában, és én könnyedén válaszolok, nem úgy, mint a román oviban, ahol kukán ültem. Ezen gondolkodtam, amikor meghallottam Anyám hangját:
– Gyerekek, gyertek be a nappaliba, szeretnénk mondani valamit!
Mentem, futottam, mert arra gondoltam, vagy az iskoláról lesz szó, vagy talán, talántán kistesóról. Fel voltam villanyozva, mellkasomban dobogott a hatalmasra hízott szívem.
– Nemsokára új fejezet kezdődik a családunk életében – kezdte Apám patetikusan –, áttelepülünk Magyarországra.
– Miért nem Kanadába, mint Karsai Pityuék? – vágta rá a bátyám.
– Mert mi magyarok vagyunk – felelte Apám öntudatosan, és kicsit sértetten.
Se iskola, se kistestvér. Hatévesen fel sem tudtam fogni, mit jelent ez. Annyit értettem, hogy nem értettem semmit. El is bábozhatták volna, akkor sem fogadom jobban el. Kiszáradt a szám, szememmel a sárga-fekete csíkos kanapé mintázatába kapaszkodtam, próbáltam megszámolni a sárga, majd a fekete vonalakat, de mivel csak tízig tudtam a számokat, mindig újra kellett kezdenem. Beletelt pár percbe, míg újra gondolkodni tudtam. Eszembe jutott, hogy HorváthZsófikát a szülei Nagyváradon hagyták a nagyszülőknél, míg ők átszöktek Magyarországra. Hiába mondták, hogy költözünk mindannyian, féltem, hogy engem is itt hagynak. Sírni kezdtem, és Anyám az ölébe húzott.
– Mi a baj, miért sírsz? – kérdezte kedvesen.
– Memememert itt fogtotototok hahahahagyni – hüppögtem –, mimimint HorváváváváthZsófifififikát.
– Nem hagyunk – szólt közbe Apám. – Ők szöktek, mi hivatalosan áttelepülünk – mondta büszkén, ki is húzta magát.
– Akkkkkkor nem is memememegyek holnap iskokokokolába? – kezdtem újra a sírást.
– Dehogynem, mész. Aztán novemberben Magyarországon folytatod.
Magyarország… sosem jártam még ott. Csak annyit tudtam róla, hogy onnan hozták az ismerősök a szép babákat, finom csokikat. A magyar himnuszt ötévesen megtanultam, a családdal hosszabb kocsiutakon mindig azt énekeltük, ahogy a torkunkon kifért. Ha rendőrt láttunk, kicsit halkabban.
Bár nem tudtam elképzelni, milyen lesz az új életem, de annál gyakrabban használtam kifogásként. Nem tanultam románul az iskolában, mert mi úgyis elmegyünk, nem tanultam meg a cirkalmas, nagy írott E betűt, mert azt Magyarországon biztos nem így írják, és kiderült, tényleg nem.
1989 szeptemberében azzal a családi bejelentéssel sok minden megváltozott. A szüleim öt éve készültek arra, ami most megvalósulni látszott. Két hónappal később minden megmaradt értékünk konténerekbe került. 30 kiló fejenként, és egy rend bútor volt, amit kivihettünk magunkkal Romániából. Ezzel indultunk el 1989. november 15-én a vagonlakásból egy vonatban, aminek mozdonya egy új élet felé vitt. Sírtam, sós könnyek folytak le arcomon, amiket nyelvemmel nyalogattam le a szám környékéről, de arra gondoltam, az azért jó, hogy mégsem hagytak ott, mint HorváthZsófikát.
(Fotó: Albin Berlin, kép forrása: Pexels)