a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Hirtelen úgy érzi, látta már valahol ezt a szobabelsőt, vagy valami ehhez hasonlót, a csíkos kárpit, a koloniál nagyszekrény, a leharcolt franciaágy oly ismerősnek tűnnek. Pont, mint a nagymamánál Debrecenben, csak ott nem volt ekkora kupleráj.
A szemem is becsuktam, és visszafogtam a lélegzetem, hátha sikerül újra elaludnom, de pont az ellenkezője történt. Egyre inkább felébredtem, frissebb lettem.
A téglalap alakú fényképekre tagolt lap magába foglalta az összes nyarat, amit piros teraszos háromemeletes SZOT üdülőkben töltöttek, nyurga siheder nyárfák árnyékában vagy vízparton kockás pokrócon hasalva, a látképen kék víz és az égbolt határán vitorlás hajók.
Magával vitte a telefont, és bemászott az ágyba. Hason fekve próbálkozott a mutatóujjhoz illeszteni. Mikor végre sikerrel járt, a kijelző élesen villant András arcába.
A férfi álmosan megmozdult.
Erdélytől Sztorozsevoje-ig akárhányszor kinézett az őket szállító vasúti vagon ablakán, úgy érezte, a pokol egyre mélyebb bugyrai felé haladnak. A házak többsége romokban állt, utak mellé döntött vagy vonszolt autóroncsok, kilőtt harckocsik mellett haladtak el.
Bátyáim szerint alapos műgonddal választotta ki a fenyőt, megvette a halászlevelet, elkészítette a kocsonyát – ezekből mi, fiúk, sosem ettünk –, megírta a képeslapokat és anyával forintra pontosan kiszámolva egyforma értékű ajándékot tettek nekünk a fa alá.
– Állandóan önismereti kurzust kérnek mostanában! – puffogott a Télapó. – Hát azt meg mégis hogy az agancsba’ küldjem le a kandalló kéményén?
Megérinti a szája feletti apró sebhelyet. Azt a tizennegyedik karácsonyán szerezte. Akkor tanulta meg, mikor kell távol maradnia az apjától: akkor, mikor a tokája izzadni kezdett, a mélyen ülő szemek vörösbe fordultak, a hatalmas bajusz pedig bizonytalanul megremegett.
Talán nem is tűnne olyan ijesztően magányosnak, de már hetekkel hamarabb csak azt harsogja az összes reklám, hogy vegyen mindenki ajándékot, mert jön a család, meg mindenféle extra finomságot kell főzni-sütni az unokáknak. – Ha lenne kinek! – sóhajtott fel ilyenkor.
Éreztem is, hogy közelít az örvény, ami aljas módon szokott magába szippantani, de gyorsan leültem egy padra, hogy elkerüljem az újabb esést, aznap már másodjára.
Rendeltük Ámerikából a milliós gyógyszereket, tömtük bele a gyógyteát, hozattuk a varázsgombát, sőt, még látót is hívtunk hozzá, aki lehúzatta velünk a redőnyöket és sámáni üvöltéssel űzte ki belőle a rákot.
Egy kis mellékutca felé indulnak, ott kevesebben vannak, és mintha a szél is kevésbé fújna, Anna nem is nagyon figyel, a feladataira gondol, érzi, ahogy erősödik a nyomás a szíve tájékán.
Mialatt révedezik, engedni kezd a szorítás. A melle újra békés, Peti még percenként néhányat szív belőle, a csepp lefolyik tejszagú arcán, és beleszundít a békességbe.
Természetesen délelőtt autóba ülünk, és a karácsonyi káosz kellős közepén órákat töltünk azzal, hogy elmenjünk az új díszért, és hazavigyük. A fa már feldíszítve várja az utolsó darabot.
Öregek vagyunk mi már a meglepetéshez, fiam! – mordult fel az apja, és bekapott egy szelet kolbászt. 90 éves is elmúlt már, és kicsattant az egészségtől, annak ellenére, hogy hentesinas kora óta minden reggelt kolbásszal indított.
Megsimogatta a doromboló macskát, de Mirgonc kiugrott az öléből, és a kandalló elé feküdt a szivárványszínű, rojtos szőnyegre.
Hat hetes voltál, mikor kitett egy szál pelenkában a babakocsiddal a hóba, és azt akarta, hogy megfagyj. Tüdőgyulladást kaptál, és kórházba kerültél.
…az álnok fájdalom csak a múlás pillanatára vár, arra a pillanatra, amikor a gyász súlyától meggörnyedt test az asztalra borul, és a két kar úgy nyílik szét, mint a megfakult szentképek angyalszárnyai…
A bunda alatt a szekrényben Nóra egy bőrkötéses könyvet talált, melynek gerincére a dédipapa nevét nyomtatták arany betűkkel. Ismerős volt ez a felirat. A könyv lapjait valaki tőből kitépte.