– És azzal, akiről a legutóbb mesélt, volt kontakt? – kíváncsiskodott a nőgyógyásza a vizsgálat után.
– Á, attól még messze voltunk – szomorodott el Csilla, de azért magában kicsit viccesnek gondolta a történteket. Vajon mit mondana a doki, ha elmesélné neki, hogy volt, csak afféle minikontakt, mert legalább a kezét megfogta, és ölelést, némi simogatást is kapott.
Az orvos levette a kesztyűt, leült az asztalához, és darálni kezdte a műtét előtti további teendőit. Csilla közben végig arra gondolt, hogy mennyire unalmas lehet ezt a dumát akár naponta többször is lenyomni. Azonban a végén már érzett némi feszültséget a gyomrában; rutinbeavatkozás ide vagy oda, kicsit be volt tojva.
Életében négyszer volt kórházban, és ebből csak kettő és félre emlékszik pontosan. Legelőször, amikor megszületett; amiből derengés sincs. Aztán még háromszor, amikor megszülte a gyermekeit. Az első császár volt altatásban, ugyanígy, mint ami most vár rá. Mármint az altatás, hahaha. Szóval ebből ki-kimaradt pár momentum. A következő két alkalom tisztán élt az emlékezetében. De a szülések – utólag meg pláne – boldogságot hoztak.
Elevenen csengett a fülében a doki hangja, amikor a lelet értékelésekor felhívta telefonon.
– Ugye magának már volt kaparása? – érdeklődött nyersen.
– Nem, még nem. Az nem én voltam – jegyezte meg Csilla a szokásos „kikéremmagamnak” stílusában.
– Na, akkor már épp itt az ideje – vágta rá az orvos szintén a szokásos „ezzeldöntvenekérdezzen”, de ezúttal is megnyugtató hangnemében, és véget is vetett mindenféle okvetetlenkedésnek, amiben Csilla köztudottan élen járt, megkockáztatva a dobogós helyezést.
Szerencsére makkegészséges volt, igaz, tett is ezért. Gyerekkorában túl sok alkoholizálást látott, és ez egy életre elvette a kedvét az ivászattól. Nagy ritkán, társaságban elfogyasztott egy-egy pohár bort, de a töménynek még a szagát sem bírta.
Harmincéves koráig csak a sulis tesiórákat tudta rendszeres mozgás gyanánt felmutatni, de azóta tényleg odafigyelt, és heti néhány alkalommal sportolt valamit. A legbüszkébb arra volt, hogy amióta túrázik, soha nincs izomláza. Pedig nem ritka a húsz kilométer közeli vagy fölötti kiruccanás. Ezt a jóga számlájára írta. Namaste!
De hogy ezt a hülye elváltozást miért nem akadályozta meg az immunrendszere?! Mikor mindenhol azt olvasta a neten, hogy egy egészséges immunrendszer megbirkózik ezzel, és semmiféle további szövődményre nem kell számítani. Sok esetben az ember észre sem veszi… blablablabla. Hülye internet, itt is mindent összevissza írnak – puffogott magában, mint egy sértett kisgyerek.
Na ja, a kivétel erősíti a szabályt!
Ekkor hirtelen beúsztak emlékezetébe édesapja vicces szavai:
– Te kis két lábon járó vitamingolyó! Eszedbe ne jusson bármilyen vitamint is szedni! – ezt számtalanszor hallotta tőle, ha gyümölcsöt evett. Márpedig ez szinte mindennapos volt.
Drága Apukám! Vajon most milyen poénnal bagatellizálnád el, ami rám vár?
Álmodozásából az orvos ébresztette fel:
– Csilla, kiválaszthatja, hogy pontosan mikor szeretné a kaparást, de mindenképpen azt javaslom, hogy az elkövetkező két hónapban kerítsünk rá sort! Gondolja át, és jelentkezzen, amint döntött! – fejezte be a doki.
Csilla elakadt a kaparás szónál. Mit kaparnak? Megkapargatják a felszínt, hátha utána minden helyreáll? Hogy a bánatba tudták ezt így elnevezni?! Ennél kevesebb undorító szót tudott volna most felidézni. Az biztos, hogy az embernek az életkedve is elmegy, amikor meghallja.
– Csilla! Minden világos, van valami kérdés? – riasztotta fel megint az orvos.
– Mindent értek, doktor úr. Átgondolom, és hívom majd – úsztak ki a száján a szavak lassan, csendesen. Úgy érezte magát, mint egy robot, akinek mozognak a szervei, cselekszik, de a gondolatai és a mindent irányító robotpilóta teljesen máshol jár.
Most például egy trópusi tengerparton üldögélt, ahol Mai Thai koktélját szürcsölgette, és csodaszép vörös körmeivel az asztalon dobolta a ritmust a bárból kiszűrődő zongorista énekére. A távolban fodrozódó hullámokat fürkészte, és vidáman mosolygott a gyerekként ugráló turistákon.
Már nem tudta felidézni, hogyan hagyta el a klasszikus budapesti lépcsőházat, csak arra figyelt fel, amikor az utcán egy férfi gyengéden megérintette a karját, és szelíden megszólította:
– Hölgyem! Mit szólna egy papírzsebkendőhöz? Kár lenne azért a csodaszép kendőért, ha eláztatná – mosolygott rá a romantikus lányregényekben megírt leggyönyörűbb kék szempár.
Csilla felkacagott, mert beugrott a doki röpke fél órával ezelőtti kérdése:
– Volt kontakt?
(Fotó: Pavel Danilyuk, kép forrása: Pexels)