novella

Erica Schweitzer: Újraélesztés

Nem akarok arra gondolni, hogy ott fekszem majd felpolcolt lábakkal, és az ismerős műtősfiú borotvál.

„Nem félek. Nem félhetek. Minden rendben lesz!” – mantrázom öltözködés közben. Valóban nem félek, legalábbis az életemet nem féltem. Harminchárom éves vagyok… ezer dolgom van még… fel kell nevelnem a két gyerekemet, be kell fejeznem a főiskolát, és boldognak is kellene már valamikor lennem… 

Hajnali öt óra. „Úristen! Hogy élem túl ezt a napot kávé nélkül?„ – zárom el kétségbeesetten a gázt a kotyogó alatt, és mélyet szippantok a kávé illatú levegőből. A tegnapi hashajtás után hogy felejthettem el, hogy ma éhgyomorra kell mennem? Gyors zuhany, a fogkrémtől kiszárad a szám, de nem ihatok. 

A fiúk az anyámnál, biztonságban. Nagyon örültek, hogy pár napig a mama viszi őket iskolába, és nyilván a házi feladat írás helyett bicikliznek majd. El kellett volna mondani nekik, hogy daganat van a méhemen, kórházba megyek és meg fognak műteni. De nem akartam megijeszteni őket. Végre megnyugodtak a válás óta. Az exanyósom sem zaklatott már pár hónapja azzal, hogy úgyis elveszi a gyerekeket, mert Ő akarja felnevelni őket, Jehova tanai mentén. Ismerem az öreglányt, ha ezt megtudná – már pedig a fiúk biztosan elmondanák neki –, újra beindulna. Ehhez a harchoz sem erőm, sem kedvem nem lenne. Épp elég volt ez a három év. 

Csak három nap. Laparoszkópos műtét, négy apró vágás, néhány öltés, nem olyan nagy dolog. Pénteken már ki is engednek. Szombaton pihenek. Vasárnap megyek utánuk, ebéd után jönnek velem haza. Hétfőn már én viszem őket az iskolába. Néhány hét táppénz, és minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. 

Öt óra harmincöt. Fogom az utazótáskám, még egyszer visszanézek a lakásba, és bezárom az ajtót. 

Öt ötvenkor már ott ülök a kórház folyosóján, és figyelem a hajnali forgalmat. Nővérek jönnek, frissen sminkelve, ropogósra vasalt, hófehér köpenyben. Húsz perc múlva fáradt arcú ápolónők mennek, szemük alatt elkenődött a szempillaspirál, gyűrött köpenyeiken vér- és jódfoltot hagyott az éjszakás műszak. 

Megnyugtató az ismerős koreográfia. Néhány éve én is nővér voltam ennek a kórháznak egy másik osztályán. 

Hat óra tizenöt perc. Kinyílik az ambulancia ajtaja.

– Gyere be! – mosolyog rám Anikó, a volt évfolyamtársam. 

– Szia! – örülök meg neki. 

– Már vártalak, láttam a nevedet a mai nagyműtétesek között – ül le az íróasztalhoz, és elkezdi felvenni az adataimat. – Jól vagy? – emeli rám aggódó tekintetét. 

– Jól vagyok! Köszi – felelem a jól megszokott „én vagyok a fasza csaj, nem félek és egyedül mindent is megoldok” mosolyommal.

– Sok sikert! – ölel át. – Második emelet, kettes szoba, hármas ágy lesz a tiéd. Majd felmegyek hozzád – adja kezembe a papírjaimat, és egy pillanatra megszorítja a kezem, majd mélyen a szemembe néz. – Sok sikert! 

A folyosó már megtelt. Lányok, nők, hölgyek és asszonyok várakoznak mindenütt, a legtöbbjüket a férjük kíséri, néhányukkal az anyukájuk, talán a nővérük jött el. Összeszorítom a fogam, kihúzom a derekam, és végigvonulok közöttük, mint egy magányos harcos, aki a csatába megy. Elindulok felfelé, a második emeletre. 

Ugyanaz a lépcső. Ugyanaz az utazótáska. Ugyanaz a magány, mint tizenhárom évvel ezelőtt, amikor a szülőszoba felé menet a férjem a kezembe nyomta a táskám, és visszafordult, mert ő nem bírja a kórházszagot, és mégsem jönne be velem a szülőszobára. Emlékeimet az első emeleti lépcsőfordulóban hagyom, és mire felérek a másodikra, már azt is elfelejtem, hogy egyedül érkeztem. 

Fél hét. Belépek a kettes számú kórterembe, ahol két idősebb asszony ébredezik. Meglepődnek, mikor meglátnak. 

– Jó reggelt! – köszönök halkan, és az ablak melletti üres ágy felé indulok.

– Hát maga? Mit keres itt? Mi műtétre várunk! – áll az utamba felháborodva egy dauerolt hajú, középkorú asszony.

– Én is műtétre jöttem – kerülöm ki, és végre elérem az ágyamat. 

– Magát ma nem műthetik, még nincs is előkészítve! Hashajtása sem volt! – oktat ki az ágy szélén ülve. 

Mintha a „Kit visznek előbb a műtőbe?” versenybe csöppentem volna. 

– Szia! – viharzik be Anikó, egy tablettát és fél pohár vizet nyújt felém. – Ezt vedd be!

– Igen! – nyelem le engedelmesen egy fél korty vízzel. 

– Kilenckor kezdünk, te leszel az első – lapozza át a papírjaimat. – Öltözz át! – mutat az ágyra készített kórházi hálóingre. – Egy óra múlva már nem kelhetsz fel, mert bódult leszel, ha kell valami, inkább csöngess. 

– Pedig ebben nagy sikerem lenne az udvaron… – nevetem el magam, és forgatom a hátul nyitott hálóinget.

– Jajjj! Te! Csodállak, hogy ebben a helyzetben sem hagy el a jókedved! – neveti el magát, és átölel. Egy pillanatra a vállába fúrom a fejem, és megpróbálom visszanyelni a könnyeim.

– Köszi! – nézek mosolyogva a szemébe. Megszorítja a kezem, és már el is tűnik a folyosón.

Elkezdem kipakolni a táskám, és nem nagyon érdekelnek a szobatársak felháborodott megjegyzései, amiért én kerülök előbb sorra. Felveszem a hálóinget, bebújok az ágyba, és olvasni próbálok. 

Nem tudom, hány óra lehet, amikor egy férfihang ébreszt. Látásból ismerem, néhányszor helyettesített nálunk az osztályon, remélem ő nem ismert meg engem. Nem akarok arra gondolni, hogy ott fekszem majd felpolcolt lábakkal, és az ismerős műtősfiú borotvál. 

Szép jó reggelt, Kisnaccsád! – ütögeti meg a vállamat, és segít felülni. – A limuzin előállt – tolja az ágyam mellé az ülőkocsit. – Foglaljon helyet, kérem! – ültet be a kocsiba, és gondosan betakarja a meztelen combomat. – Kezdődik a társas utazás – suhan velem a műtő felé, és én a tablettától bárgyún vigyorogva bámulom az elmosódó padlócsempét.

A műtő hideg fényében melegzöld maszkban és vidám mintás műtős sapkában fogadnak. A nőgyógyászom és a munkatársa egy üvegfal mögött sikálják a kezüket, de mikor meglátnak, intenek és bátorítóan mosolyognak. Valaki egy gumis hajhálót tesz a fejemre. Úgy nézhetek ki, mint a nyugdíjas nénik az uszodában. 

A műtősfiú kiemel a székből, és felültet a jéghideg műtőasztalra. Lefektet, a térdem mellé hajtja a kengyelt. Lábzsákot húz a lábamra, és betakar. Megnyugszom, hogy még nem kell nagyterpeszben feküdnöm. 

– Üdvözlöm! – hajol fölém egy sárga maszkos férfi, Mickey egeres sapkában. – Doktor Szép Lajos vagyok, én fogom elaltatni. – Vérnyomást mér, közben a nevemet kérdezi. – Ismerős a neve. Találkoztunk mi már valahol?

– Igen. A Belgyógyászat Intenzíven dolgoztam. 

– Hát persze! Így már meg is ismerem. Ne féljen, minden rendben lesz, nagyon vigyázunk magára – és közben egy kanült szúr a kézfejembe. 

– Most adok egy injekciót. Számoljon tíztől visszafelé!

– Tíz, kilenc… nyolc… hééét…

A műtőlámpa felett lebegek, a távolból éles sípolást hallok, és emberi hangokat, de nem értem a jelentésüket, és nem is érdekel. Alattam az éles fényben látom, ahogy kapkodnak körülöttem. A Mickey egeres sapkás ütemesen nyomja a mellkasom. A műtősfiú berohan a defibrillátorral. 

Nézd már! Hogy ezek mit összerohangálnak ott lent! – kezdek vidáman kuncogni. A plafon felől erős vonzást érzek, úsznék arra boldogan, ahonnan a fény jön és a meleg szeretet árad felém. Már éppen kinyújtanám a karom és elrugaszkodnék a lábammal, mint az uszodában, amikor egy ismerős, szeretetteljes férfihang megszólal. – Kislányom! Te nem jöhetsz még! Haza kell menned a fiúkhoz! 

Tudom, ki ez a férfi, még soha nem találkoztunk, de érzem, hogy nagyon szeret. 

Hangok szűrődnek hozzám. Balról éles fényt látok, fáj tőle a szemem, benne két valószerűtlen alak. 

– Jó reggelt! – hajol fölém az egyik fénylény, és megpaskolja az arcomat. 

Hunyorogva felnézek, és meglátom a Mickey egeres sapkát. Nem értem, mi történik. Próbálom mozdítani a lábfejem, de mintha valaki ülne rajta. Oda fordítom, a cigányasszony mosolyog rám, aki még tizennyolc éves koromban jósolt nekem. Mélyen a szemembe néz azzal a „na ugye, megmondtam” tekintetével. Egy vasárnap délutános műszakban, amikor éppen elmentek a látogatók és én a lázmérőket akartam kiosztani, megszólított és maga mellé ültetett a társalgó sárga műanyag székére. 

– Tudod, kedveském! Láttam ám, hogy hozták nektek a kávét meg a csokoládét. Én szegény asszony vagyok, nem tudok neked semmit adni, de ha akarod, megmondom a jövődet.

Nem akartam megsérteni, leültem hát mellé, és az asztalra tettem a tenyeremet. 

– Ez nem a te utad, kedveském! – mutatott végig az osztályon. – Te nem innen fogsz nyugdíjba menni. A férfi, akihez hozzá akarsz menni, nem a te embered. Nem leszel vele boldog. De most vele van dolgod – kémlelte a tenyeremben a ráncokat. – Nem lesznek lányaid! Az nem neked való! Fiú kell neked! Két erős, okos fiad lesz. Hosszú az életvonalad! – húzta végig az ujját a tenyeremen. Harminchárom évesen jön egy súlyos betegség. De te nem halsz bele! Neked élned kell!

– Nagyon köszönöm – pattantam fel csalódottan, hiszen éppen az esküvőmre készültem. 

– Tudom, hogy most még nem hiszel nekem, de egyszer majd eszedbe jutok! – szólt utánam. 

– Hát persze! – húztam el a számat, majd faképnél hagytam, és mire az utolsó betegnek is kiosztottam a lázmérőt, már el is felejtettem. 

– Ébresztő! – paskolja meg valaki ismét az arcomat.

Nem tudom, hol vagyok. Éles, egyenletes csipogást hallok, lassan rájövök, hogy ez egy monitor hangja, és a saját szívdobogásom kihangosítva. Testem nehéz, alig tudom tartani a fejem ebben a félig ülő helyzetben. Csak résnyire tudom kinyitni a szemem. 

– Mindenem fáj – suttogom, és potyognak a könnyeim. Felemelem a kezem, az ujjaim, mint megannyi krinolin, a tenyerem domború, és feszül rajta a bőr. Körülnézek, látom, hogy az ágyam mellet mosdókagyló van, a felette lévő tükörből egy elhízott kínai néz vissza rám. – Mi történt velem? 

– Sajnálom! Allergiás rohamot kaptál, leállt a légzésed és a szíved is, műtét közben újra kellett élesztenünk, ezért fáj a mellkasod – mosolyog rám doktor Szép Lajos. – De most már minden rendben van, túl vagy rajta. 

– Miért nem mondtad, hogy allergiás vagy a Tracriumra? – lép hozzám a műtősnő, és megigazítja a kezemet, amelyikbe folyik az infúzió. 

– Nem tudom, hogy az mi – nézek rájuk bocsánatkérőn, és bűnösnek érzem magam, amiért a penicillin és a tej mellett nem mondtam, hogy allergiás vagyok egy számomra ismeretlen gyógyszerre. 

– Hasfal lazító, de ha nem műtöttek még, akkor nem is találkozhattál vele – nyugtat meg a doki, megsimogatja a kezem, és kitessékeli a kolléganőjét. 

Mikor felébredek, a nőgyógyászom áll mellettem, és törölgeti a még mindig patakokban folyó könnyeimet. 

– Jó reggelt! Járt már itt valaki? 

– Igen – suttogom.

– Akkor tudod, mi történt. 

– Bólintok. 

– Jól van. Nincs semmi baj. Megijedtünk, de már minden rendben van. A daganatot eltávolítottuk. A méhedet nem sikerült megmenteni. De ezt megbeszéltük. Emlékszel?

– Igen – bólintok ismét, és lecsukódik a szemem. Még érzem, ahogy lejjebb engedi a fejtámlát és megigazítja a párnám. 

Senki nem látogat meg. Nincs, aki értem jöjjön. Vasárnap reggel hajat mosok, hogy a fiúk nehogy megijedjenek tőlem. Az első utam anyámékhoz vezet. 

– Na, hogy sikerült? – kérdi, és a krumplit kis kockákra vágja. 

– Jól! Túl vagyok rajta – és lassan kevergetem a kávém.

– Most már igazán megmondhatod, mi volt a bajod. Tudod, hogy én nem mondom el senkinek. Mondtam a szomszédoknak, hogy kórházban vagy, és én nem is alszom, annyira aggódok érted. Most mit mondjak nekik? 

Nem tudok megszólalni, csak nagyokat sóhajtok, és a fejemben elindul a jól ismert monológ. “Anyukám, azért nem mondok el neked semmit, mert az én életem nem tartozik a szomszédokra. “ 

– Abortuszod volt? Tudtam, hogy van valakid! Az a nős pasi? Aki segített a költözésnél? Tudtam, hogy kurva leszel, mint a vér szerinti anyád volt. Mindig tudtam! Nekem lett igazam!

Felpattanok, a csésze felborul, kiömlik a kávé, de nem érdekel.  

– Fiúk! Gyertek! Megyünk haza! – szólok be a szobába, és terelem kifelé őket az autóhoz. 

– Felnőtt ember vagy! Azt csinálsz, amit akarsz! – jön utánunk. – De én az anyád vagyok. Örökbe fogadtalak, felneveltelek, jogom van tudni, hogy mi van veled. 

Kinyitom a kocsiajtót, a fiúk beülnek, és kíváncsian figyelnek. 

– Várjatok meg itt! 

– Gyere velem! – húzom félre anyámat. – Na, ide figyelj! – suttogom. – Daganatom volt, kivették a méhemet. Közben újraélesztettek, mert allergiás vagyok valamelyik gyógyszerre – folytatnám, mesélném, milyen érzés volt, hogy úgy érzem, egy pillanatra meghaltam és találkoztam a vér szerinti apámmal, de már nem is figyel rám. 

– Ja! Az én méhemet is kivették – rándít egyet a vállán, és visszamegy a házba. 

Próbálok mosolyogni, mikor beülök az autóba, és biztosítom a fiúkat, hogy minden rendben van. 

Leave a Reply

Discover more from Felhő Café

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading