A megálló korlátjának támaszkodó kalapos, esőkabátos árnyék felé pillantott, azzal a merev tökéllyel, amelyre csak azok képesek, akik valamilyen okból kifolyólag, érzéseiket titkolandó, szemrebbenés nélkül révednek a semmibe, miközben látják és hallják mindazt, ami éppen történik, a postás táskájából kikandikáló újságokon a fejléceket, a cigaretta- és tökmagárusok párbeszédét az időjárásról, vagy éppen egy soron következőt, amint odalép valakihez, és ugyanazzal a hangsúllyal suttogja reggelente: „Uram, egy tüzet, legyen szíves!” A buszmegállóban egy vicc diszkréten, emberszabású mosolyát osztogatja a várakozóknak, lomhán terjengőzik, kavarog a tömegben. Az emberek mintha a pattogó csatornákból zubogtak volna az utcára, letakarították a járdát, apró lábakon szaladgáltak, fejükre húzott csuklyákkal, nehéz esernyőkkel.
A bokáját és lábszárát érintette meg először a kellemes meleg, mintha valamilyen talapzaton állna vagy ülne, de mindenképpen a magasból való szemlélődés önhatalmú birtokosaként, porceláncipőben a tócsák fölött. Ahogy a vizes korlátokon ide-oda csúsztatott kézfejeket figyelte, egyre szárazabbnak érezte a száját, az új ruhák puha illatát, a belélegezhető levegőben ide-oda kacsázó, sóvár pillantást, mely mindenekelőtt azt kémlelné, hogy milyen lehet a megtört esőcseppek íze, az összefröcskölt kabátok illata, a nedves haj érintése. Ahogy a világ percről percre tarkább lett, úgy élénkülnek a homályos, lomha tekintetek, meg-megállt szemközt egy kabát, fölpillantva egy sálra, táskára, nyakkendőre vagy bármi másra, ami a szemnek kedves, vagy éppen meglepő, aminek a színe vagy mintázata számít, a láthatóan puha tapintású bőr, hidegen sima selyem, gerezdes bársony vagy omló csipke birodalmában. Az egyre szárazabb, fanyar ízek mintha arra késztették volna, hogy nagyot kortyoljon a piperék émelyitő szelencéiből, elképzelte a rúzsfoltot a tiszta poháron, amint szájához emeli, a szétmázolt festéket a szempilláján, a sima fehér porcelánarcon, és a csillogó, fényes hajfonatok közé befurakodó párás levegőt. Talán megmozdult a combja vagy a csípője, csak éppen egy rezdülésnyit, mikor egy sereg csatakos gyerek megállt előtte, homlokukat az üvegnek szorítva, belehelve azt, bámulták őt, a karját, a vállát, és az egyik odasúgta a másiknak jelentőségteljes, komoly arccal: “a szeretőm!”, és már kipirultan futottak is tovább.
Az eső becsíkozta a tiszta üveget, alig látta a felpillantó arcok körvonalát, mikor felkattant a kirakatban a villany, és a reggeli nyitás törvényszerűen beragyogta az utcát. Az üveglap percegett, meg-megreccsent a lába alatt, de nem tört el, csak kissé odébb csúszott, eldőlt egy tégely, az árcédulák himbálóztak a puha kelméken, amint kilépett és a porceláncipőkben elsétált az utcán.
Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Romániai Magyar Szó irodalmi melléklete.
Fotó: photoGraph, kép forrása: Pexels