– Ezt kérdezte? De hogyan? Csak úgy ideállt, és megkérdezte?
– Lényegében igen. Nem állt, ült. Itt, az ágyam melletti stokedlin.
– Mit válaszoltál?
– Azt, hogy miért kérdezi? De erre azt mondta, hogy ez amolyan rutin.
– Volt a kezében kérdőív?
– Nem. Csak ült ott, a köpenye zsebébe dugott kézzel.
– Be sem mutatkozott?
– Nem. Volt valami kitűzője, de én nem olvastam el. Megkérdeztem, hogy ki ő. Azt mondta, hogy itt dolgozik, csak eddig máshova volt beosztva. Gondoltam – persze nem mondtam –, hogy jobb is, mert eddig legalább ez a kérdés nem hangzott el. Akkor aztán türelmetlen lett, és újra megkérdezte. Szerinte ez egy világos és egyszerű kérdés, és neki nincs ideje arra, hogy a válaszra várjon. Erre azt mondtam, hogy akkor jöjjön vissza máskor, majd meggondolom.
– Ne már! Sürgetett?
– Ja. Határozottan ingerült és türelmetlen lett, és közölte, hogy most kell válaszolnom. Jó. Akkor azt válaszolom, hogy sehol! Na, erre felcsattant, hogy ilyen válasz nincs. A helyet kell megmondanom! Itt, vagy otthon? Válaszoljak konkrétan és bővebben! Ez így kevés. Jó, akkor az a válaszom, hogy leginkább sehol. Akkor felpattant, és vörös képpel kirontott.
– Egyedül voltál? Hallotta vagy látta még valaki, hogy mit kérdezett, és hogyan viselkedett veled?
– Hát, tudod, hogy egyedül vagyok. Itt, az onkológia intenzív osztályán csak egyedül lehetek. Senkivel nem tudtam beszélni róla, vártam, hogy gyere és segíts. Mégis mit mondjak neki, ha visszajön? Szerinted mit lehet válaszolni arra a lehetetlen kérdésre, hogy hol szeretnék meghalni: a kórházban vagy otthon? Hát én most is csak azt tudom mondani, hogy sehol sem szeretnék.
(Fotó: Bret Kavanaugh, kép forrása:Unsplash)