Csak hétfőn reggel derült ki, hogy másnap Amszterdamba kell repülnöm. Az egyik fontos partnerünknél akadozott a szállítás egy ideje, mindenféle átlátszónak tűnő okokra hivatkoztak.
– Zsolti, te ismered az ottani saleses csajt, néha hallom a telefonban, ahogy szinte flörtöltök. Hétvégén lesz egy vásár Amszterdamban, ahol ők is kiállítanak, szerintem tudnátok találkozni, talán a vezérkar is ott lesz. Meg ha már ott vagy, keress további potenciális partnereket. Két nap az egész, este elszívsz egy jointot, és ellazulsz, jót fog tenni – zárta le röviden a főnököm, majd a monitor felé fordult, és láthatóan befejezettnek tekintette a témát.
Így is történt, az asszisztensem gyorsan megvette a jegyeket, én még leszerveztem három találkozót.
Kedden korán ébredtem, a felkelő napnak még nyomát sem lehetett látni a november végi borús égen. Sűrű, tejfölös köd lepte el a völgyet, az utcai lámpák fényei tompán próbáltak utat törni.
Mikor 5 óra körül kiértem a reptérre, már egészen sokan voltak, több nagyvárosba is ilyentájt indultak az első diszkontjáratok. Álmos zombi arcok voltak mindenhol, szerencsére nyitva találtam már egy-két szendvicsezőt, életmentő volt a második kávé.
– Zsolt, te vagy az?! – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. A kávét a nyakamba öntöttem, ahogyan megfordultam. – Kata vagyok, ugye megismersz? Egy évfolyam, meg minden más, you know?! Azért az valahol szomorú, hogy be kell mutatkoznom. Még csak tíz év telt el… – tette hozzá a kábé velem egykorú nő inkább viccesen, mint feddőn.
Még mindig gyönyörű volt, számomra legalábbis mindenképpen. A haját levágatta és befestette szőkére, nagyon fiatalosan állt neki. Az alakja még mindig vékony és ruganyos volt, a melle, hát igen, egy pillanatra a dekoltázsán felejtettem a tekintetem.
– Már megismersz? – követte nevetve a tekintetemet.
– Persze, hogy megismerlek, te idióta, csak egy kicsit nosztalgiáztam – válaszoltam kacsintva, és kicsit esetlenül megöleltem. A bőre illata nem változott semmit, ugyanazt váltotta ki bennem, mint annak idején.
– Jézusom, mesélj, mi történt veled azóta, hogy rám csaptad a koleszszoba ajtaját? – kérdezett vissza, miközben leült, és fesztelenül beleevett a fehércsokis kekszbe, amit a kávé mellé vettem.
– Már bocsánat, csak a jegyzőkönyv kedvéért, te csaptad az ajtót énrám – vágtam vissza nevetve. – Semmi extra, a diploma óta saleses vagyok, most éppen egy élelmiszer-importőr cégnél. Te?
– Én hamar meguntam a céges életet, meg hát tudod, hogy milyen jól értek az emberekhez, egy éles váltás után coachinggal kezdtem el foglalkozni. Igen, talán még élvezem is – töprengett el félhangosan. – De most rohannom kell, a gépem nemsokára indul, előtte még el kell intéznem valamit. Nagyon örülök, hogy láttalak, tényleg. Nagyon – mondta már lassítva, mélyen a szemembe nézve, úgy mint 10 éve. Aztán elviharzott.
Két évig jártunk a főiskola alatt. Még a szóbelin ismerkedtünk meg, de csak első félév végén jött az a koleszos buli, ahol összegabalyodtunk, és úgy is maradtunk.
Lassan én is kászálódtam. Nem vagyok az a rohanós típus, nem állok csak azért fél órát egy sorban, hogy a végén ugyanarra a helyre üljek, mint egyébként is. Úgyhogy vettem még egy újságot meg egy vizet, és az utolsók között léptem be a gépbe.
– Basszus, ez nem lehet igaz! – nevetett fel ismét az ismerős hang, ahogy a helyem felé sodródtam egy körülményeskedő idős pár mögött. – Ha még egymás mellett is ülünk, kinyírlak!
Egymás mellett ültünk.
Másfél órát fecsegtünk felszabadultan, valahol a barátság és a barátságnál több közötti homályos határvonalon ide-oda oldalazva. Főleg közös emlékekről, legendás sztorikról, volt évfolyamtársakról, kivel mi lett.
– És? Férj, gyerekek? – kérdeztem valahol Köln környékén, és próbáltam a hangomat semleges tartományban tartani.
– A férjem holland, kint él Haarlemben, gyerekünk nincsen, én nem akartam. A főiskola utolsó évében ismerkedtünk meg, amikor Erasmussal kint voltam egy félévet Amszterdamban. Jó fej, szeret, szeretem, csak hát holland, tudod, olyan nem is tudom: sótlan. Egyfajta nyitott házasságban élünk. Én Pest és Hollandia között ingázom – fordult felém újra, simogató tekintettel. – És nálad? Gondolom feleség, minimum két gyerek?! – dobta vissza a labdát a torkát köszörülgetve.
Egy pár másodpercig elgondolkodtam, hogy mit is szeretnék mondani ebben a helyzetben, de végül maradtam az igazságnál.
– Bingó! Pontosan így! Az első munkahelyemen jöttünk össze a feleségemmel, van két alsós lányunk. Minden szép és jó – zártam rövidre a témát, nem feszegetve, hogy ez nincs teljesen így.
Leszálláskor számot cseréltünk, adtunk egymásnak egy sután csókba hajló búcsúpuszit. Én a szakadó esőben rohantam a város felé, ő pedig felült a sótlan férjéhez vezető vonatra Haarlem felé.
Attól féltem, borzasztóan fogom magam érezni a vásáron, általában feszélyezett és megúszós vagyok ilyen helyzetekben, de a repülőút felszabadulttá tett. A program sikeresen indult, a találkozó, amiért elsődlegesen mentem, eredményesen zárult. Hatalmas volt a tömeg, első szakmai nap, a jól öltözött emberek egymást taszigálták a standoknál.
Dél körül lehetett, amikor az első SMS megérkezett Katától. Egész nap írogattunk egymásnak, online folytattuk a reggeli beszélgetést. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – felpörögve, lazán csináltam végig a napot.
Este az Amsterdam Centraal pályaudvar melletti szállodám rooftop éttermében vacsoráztam, halál fáradtan. Egy pohár bor mellett hosszú emlékeztetőt írtam a napról magamnak és a főnökömnek, miközben el-elkalandozva a vibráló város fényeit néztem az ablakon át.
A sugárzó, szőke rövid hajú nő pontban nyolckor jelent meg a bejáratnál, a megbeszéltek szerint.
Reggel az ébresztő hangos csipogása keltett. Kata kipattant mellőlem az ágyból, és ruháival a kezében beviharzott a fürdőbe. Kifelé menet finoman megcsókolta az arcomat.
– Én most elmegyek… – mondta csöndesen, és kilépett az ajtón.
– És megint te csaptad be az ajtót… – mormogtam magam elé álmosan, miközben komótosan kikászálódtam az ágyból és elindultam borotválkozni.
Fotó: Александр Лич, kép forrása: Pexels