A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
A szabadságharcot, gondolták, kiszervezik outsourcingba, megoldják okosba, csinálja más. Csinálja az, aki jobban ért hozzá, ők majd elszámolják költségnek. Megtakarítanak. Optimalizálnak. Megspórolnak pénzt, energiát, időt, barikádot, vért és könnyeket, majd ők eközben, amíg a szabadságharc tart, szépen bevilágított stúdiókba vonulnak, pogácsa, kávé, gyakornok, kaviáros szendvics, sminkes, viszik a számlatömbjüket, és minden héten okosakat mondanak a kiszervezett szabadságharcról, majd elmondják, mi a jó, és mi nem. Mit kellett volna másképp csinálni.
Ki is írtak egy pályázatot, „Szabadság-pályázat” címmel, és ahogy az nálunk mostanában lenni szokott, a pályázatra mindösszesen egyetlen érvényes pályázat érkezett: a beadó pedig az állampárt volt, maga.
Így történhetett, hogy az állampárt eltakarításával az állampárt lett megbízva. A rendszer lebontását a rendszer végezte, jobb híján. A döntés végül mindenkit megnyugtatott, hát ki más értene hozzá jobban?
Az eljövendő magyarországi választáson két jelöltre lehetett hát szavazni: Orbán Viktorra vagy Orbán Viktorra.
A frissen kitüntetett Nobel-díjas írónk azt nyilatkozta az országról, hogy az egy elmegyógyintézet, olyan, ahonnan eltűntek az orvosok. Rá se hederítettek, ment minden tovább, mintha mi sem történt volna.
A külvilág mindenből annyit érzékelt, hogy a magyarok nagy sebbel-lobbal készülnek a mindent eldöntő választásukra – ismét bohózatot rendeznek magukból. Első pillantásra a felszínes szemlélődőnek valóban úgy tűnhetett, mintha itt semmi sem forogna kockán, de a beavatottak tudták: most dőlt el egész Európa sorsa.
A pártok és politikai szereplők csak másodlagos szerepet kaptak, monoton módon őrlődtek a kopogtatócédulák gyűjtése, a pultozás és a call-ceneterezés között, nem is csoda, hiszen a választás rég nem a szokásos urnáknál dőlt el, hanem a narratívagyártó címlapokon.
A választáson hivatalosan a kék, a zöld, a régi és az új Fidesz indult, azért a pártok nevei a pluralizmus jegyében ennél kicsivel változatosabban alakultak.
MOST! NEM HAGYJUK! BÉKE! – harsogták a plakátok, amelyek mind egytől egyig királykékben úsztak.
Bennfentes források szerint a végső szavazáson mindössze egy vokson múlt, hogy az egész országot ne Győzike-zebracsíkos kampánydíszlet borítsa el.
A kék, a zöld, az új és a régi Fidesz egy helyen nyomatta a királykék plakátot, a titokminiszter nyilatkozott is erről – ez így sokkal gazdaságosabb, és csakis az adófizető állampolgárok érdekében történik, hiszen az ő adóforintjaik vannak így megspórolva, és így minden eddiginél több és nagyobb plakátot nyomtathatnak.
A tavaszi kampányt egyetlen kérdés keretezte: „Mi lesz a narratíva?”
Úgy tűnt, hogy a kampány egy hálószobáról készült titkos videófelvétel körül forog majd, de a dramaturgia hirtelen irányt váltott, és az állampárt bejelentette, hogy megkezdték a legfőbb vezető elleni merénylet előkészítését – a művelet a transzparencia jegyében teljesen a nyilvánosság előtt zajlott.
Elmondták, hogy a kampányt vezető stáb még új, ez a tanuló időszakuk, ezért a Digitális Harcosok Klubjában a kommentelők segítségét kérik, hogy konstruktív, kreatív ötleteikkel segítsenek be a kampányba, amit egyébként egy az egyben Trump elnök úrról másoltak. A kommentelők kreatív ötletekkel támogathatták a merénylet dramaturgiájának megkomponálását.
A szavazatok alapján a kampánynak a béke jegyében háborús pszichózisba kellett fordulnia. A sikeresen bevezetett háborús vészhelyzetben elnök úr, mivel egyedül indult a választáson, valójában Zelenszkij ellen harcolt. Meg is lett az új narratíva: „Nem lesz ukrán gyarmat!”
A béke-harc keretében az ukrán elnök először elzárta a barátság kőolajvezetéket, majd nyíltan megfenyegette elnök urat és a családját, mintha csak elnök úr egy orosz hadúr volna.
És amikor már nem lehetett tovább fokozni a feszültséget, egy előre meghirdetett nyilvános, utcai fórumon elnök úr a füléhez kap – ez lesz a jel –, és egy Zelenszkijnek álcázott drón lyukat üt majd a fülcimpáján. – Na nem úgy, nem olyat, mi magyarok vagyunk, mi nem durvulunk, csigavér, ácsi – mondta elnök úr, szóval a merényletet nem golyóval, hanem füllyukasztó pisztollyal tervezték végrehajtani.
Fülbevalót akartak lőni elnök úr fülébe, olyat, amilyen a Kossuth-díjas Nagy Ferónak is van.
– Na ugye! – Kiáltotta Majka, akiről azt terjesztették, hogy elnök úrra gondolt, amikor egy műsorszáma keretében főbe lövette magát jelképesen egy mikrofonnal a színpadon.
Feszültség, örömkönnyek, ováció és taps!
Ez volt a magyar békekampány haditerve.
Mindeközben a világ másik felén Trump elnök úr újabb stratégiai béketeremtő hadműveletei gondoskodtak a globális stabilitásról: néhány arab országot szétbombáztak, a kőolaj ára pedig megcélozta az arany árfolyamát.
A világgazdaság az enyhe idegösszeomlás jeleit mutatta, az olaj ára rángatta a tőzsdéket, a veszteglő olajtankerek a tengereken céltalanul köröztek, mintha ők sem tudnák, melyik lesz most a valódi narratíva.
A mieink se tétlenkedtek, nem akarták a véletlenre bízni a dolgot. A választási törvényt a mindent eldöntő szavazás előtt egy héttel módosították, a hagyományoknak megfelelően, egy éjfélkor beadott törvényjavaslattal.
Az új szabály szerint a választáson való részvétel minden állampolgár számára kötelező.
A szavazólapokon már nem nevekre kellett szavazni, hanem narratívára. A választók feladata az volt, hogy kiválasszák, melyik valóságot fogadják el hivatalosnak. A választási cédulán két mondat szerepelt:
„Magyarország: békében a háborúval.”
„Magyarország: háborúban a békéért.”
A választási részvétel minden korábbi rekordot megdöntött, a siker elsöprő volt.
Az elnök úr kampánystábja az 520%-os eredményre számított.
Az ország közben egy emberként várta a választás végeredményét. Mindenki tudta, hogy az eredmény előre eldőlt, mégis mindenki rendkívül izgatott volt.
A győztes végül Orbán Viktor lett.
De hogy melyik Orbán Viktor, arra már senki sem emlékezett másnap, hiszen új mém virított a főnarratíva-gyártó online hírmagazin szent oltárán, a címlapon. A győzelem után a főnarratíva-gyártó online hírmagazin főszerkesztője külön jutalomban részesült.
Elnök úr személyesen köszönte meg a munkáját, és egy exkluzív tanulmányúttal jutalmazta: azonnali hatállyal Észak-Koreába utazhatott, ahol a helyi televízió számára tudósíthatott a kivégzésekről.
A hivatalos indoklás szerint ez szakmai fejlődési lehetőség volt a számára.
A főszerkesztő állítólag kifejezetten élvezte az utat, mert végre olyan országban dolgozhatott, ahol a narratíva és a valóság között nem volt zavaró különbség, a kettő tökéletesen fedte egymást.
Egy alkalommal Pho levesét kortyolgatva azt mondta a vlogjában a kamerának: – Az ember egész életében a valóságot próbálja megérteni. Aztán rájön, hogy sokkal egyszerűbb legyártani.
A valóság ugyanis fárasztó, kiszámíthatatlan és makacs dolog. A narratíva viszont könnyű, mint a szappanbuborék.
És ha elég sok ember fújja egyszerre, végül mindenki azt hiszi, hogy igaz.
A rendszerváltás lebonyolítására kiírt Szabadság-pályázat projektje a terveknek megfelelően lezárult, a projekt egyetlen pályázója, az állampárt, a feladatot határidőre teljesítette, a rendszerváltás sikeresen lezajlott.
A projektzáró jelentés szerint az országban az elvárható pluralizmus minden szükséges formája létrejött: a kék, a zöld, az új és a régi változat. A választók aktívan részt vettek a narratíva kiválasztásában. A részvétel meghaladta a várakozásokat. A projektet felügyelő bizottság ezért egyhangú döntéssel elfogadta a teljesítést. A Szabadság-pályázat nyertesének járó teljes kifizetés megtörténhetett.
Fotó: Element5 Digital, kép forrása: Pexels