regényrészlet
Tizenhat éves voltam, másnapos, éhes és fáradt. Akkora rendetlenség terült el a szobámban, hogy a szétdobott ruháimtól, üres bögréktől és tálaktól, illetve az orbitális mennyiségű könyvtől és színpadi szövegtől a padlót sem láttam. Felülés közben a bal lábam Az ember tragédiáján landolt, a jobb meg a hajnali müzlis tálban. Egy fél harisnyával együtt. Olyan lassan tértem vissza a testembe, mint az orosz realizmus a lényegre töréshez. Amíg nyomkorásztam a maradék alkoholt a vénáimban, megcsörrent a telefonom. San – láttam meg a kijelzőt. „Nem sikerült a hatodik lombik sem, Kölyök” – így, in medias res. Abban a szűk sávban hívott fel, amikor már nem álmodtam, de még nem ébredtem rá a valódi életre. „Hát én ezt tudom, mesélted tegnap” – válaszoltam. „Micsoda? Nem is beszéltünk tegnap. Ma reggelre jött meg” – reagálta kedvesen. „Álmodtál valamit megint?” – kérdezte, mivel családon belül gyerekkoromban nyilvánvalóvá vált, hogy tágabb igazsághoz férek hozzá annál, amit le tudok fedni: a valóságot álmodom előre. „Nem, dehogy is” – tettem hozzá gyorsan, amíg elemeltem a telefonom, hogy lássam: január elseje van, úgyhogy a tegnapi szüret csak álom. Kicsúszott a számon egy lágy bazmeg, amíg bezuhant a fejem a tenyerembe. Lecsúszott a lábam Madáchról, felborult az egész stóc. A legalján Az iskola a határon című Ottlik-kötet volt. „Ahogy illik” – motyogtam magamban. Felidegesített. Az osztályfőnököm akkor már egy éve ostromolt azzal, hogy ez a könyv egyszer csak a lábam előtt hever majd, amikor Isten elérkezettnek látja az időt. Nem derült ki soha, hogy mire látja majd elérkezettnek az időt. Mindenesetre a lábam alatt és nem előtt hevert, úgyhogy bíztam abban, hogy egyrészt nem kapok gyomorfekélyt a savtól, másrészt Isten nem látta elérkezettnek az időt a valamire. Közben az in medias resen gondolkodtam. Nem tudom, hogyan kellene máshogy ugyanezt mondani. In medias res. Nem is jut eszembe más. Kutatók között nőttem fel. Van egy rakás szakkifejezés, amiről nem tudom, pontosan mire használom, de fogalmam sincs, mi helyettesíthetné őket. Bár az in medias res szerintem már nem is annyira a szakzsargon része. Elkoptatták a privilegizáltságát a középiskolai irodalomórák. Na, ez is. Mi a faszt mondhatnék szakzsargon meg privilegizáltság helyett. Tökmindegy. Mármint ezt így meg is mondtam magamnak. Legyintettem meg minden. Úgyhogy magam alá is rúgtam az aszott müzlit. Megpróbáltam feltakarítani, de állandóan körvonalakat tévesztettem. Valahogy nem éreztem a saját határaimat. Édesanyának innen is üzenem, hogy ezen azt értem, hogy módszeresen lefejeltem az ágykeretet. Arra gondoltam, hogy ennyire nem lehetek már részeg. Leteszteltem, hogy agyvérzésem van-e. Negatív lett. Úgyhogy inkább azzal foglalkoztam, mitől láthatom furcsán sötétnek a tereket. Hosszú értetlenkedés után észrevettem, hogy rajtam maradt valaki napszemüvege. Nem tudom, honnan kukázhattam. Felmerülhetne a kérdés, hogy ki hord télen napszemüveget. Igen, persze. Ezt olyan, balkán területre pottyant tinédzserek esetében, akik nagyon szeretnének inkább kevésbé depressziós skandinávok lenni, egyszerűen nettó pofátlanság megkérdezni. Úgyhogy nem veszem magamra, de nem illik ilyet gondolni sem. Ha az ember nem választhatja meg, hova születik, akkor legalább hordhasson télen napszemüveget. Egyébként tényleg ilyen óvatosan tisztult ki bennem az életem. Csak szivárgott a bőröm alól a kétségbeesettség. A szivárgás vegytiszta kegyelem. Túlzás nélkül. Az ember a kiszolgáltatott végkifejlet előtt kap néhány másodpercnyi időt, amíg elhiheti, hogy a dolgok rendben vannak. Szerintem ez jó lehetőség. Bár a néhány másodpercnyi idő alatt is tudtam, hogy engem sem kerül majd el Isten valamije. Nem sokat várakoztattam magam. Elkerülhetetlen dolgoknál a várakozásnak semmi értelme. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy haljunk meg minél hamarabb, mert ez úgyis elkerülhetetlen. Nem ezt akarom mondani. De most nincs kedvem kifejteni. Feltoltam a fejemre a napszemüveget és hagytam, hogy az agyi artériáimat is kiégesse a fény. Szivárgás ide, szivárgás oda, a látás másnap mindig szerencsejáték. Vagy kitisztul a kép, vagy nem. Az ökleim párhuzamos szumót folytattak a szemeimmel, de végül is egészen éles pillantást ejthettem arra a magyar bajnoki kupára, amit még tízévesen nyertünk a lányokkal. Tízévesen magyar bajnokok. Ennek a kupának sem a súlya, sem a mérete nem fért bele a cipősdobozokba, amikben a mindenféle eredményeimet tárolom. Így aztán ott tolakodott az arcomba az év első napján minden, ami miatt a jobb bokám egy müzlis tálban ázott. Egy fél harisnyával együtt. Ezt mindig hozzáteszem. Sokáig hittem abban, hogy ez a fél harisnya, mint egy védőréteg, távol tart majd engem attól, amire Isten elérkezettnek látta az időt. Ugyanis ő arra látta elérkezettnek az időt, hogy a kegyelem lassú szivárgásával megölje a legjobb barátomat, belőlem pedig ezzel menthetetlenül írót csináljon.
(Fotó: Anna Tarazevich, kép forrása: Pexels)