Kovácsné sarkon fordul, megjött a férje, még a végén kihűl a vacsora, gondolja. Átvág a nappalin, az előszobából nyílik a konyhának nevezett főzőfülke, aminek nincs ablaka. Főzésnél kénytelen minden lakó a nappali ablakát és a bejárati ajtót kinyitni, hogy a huzat kivigye az ételszagot. A közös folyosó végi szellőző, ami a légjárat egyik pólusát hivatott képviselni, nem bírja mozgatni az állott meleg levegőt, a folyosón keresztül visszanyomja a lakásba a súlyos szagok elegyét. Kovács az ajtóban toporog, mintha sáros cipő talpát akarná tisztára topogni. Nincs sár, napfényes őszi nap volt, a lemenő nap rózsaszínűre színezte a szürkületet és a panellakások ablakában tükröződött vissza.
– Már a földre csapódás előtt meghalt.
– Ezt, meg honnan tudod?
– Olvastam.
– Gyere, megterítettem.
Kovács leveszi a cipőjét, papucsba bújik, horpadt aktatáskáját a cipő mellett hagyja. Kihúzza a hokedlit, és leül a szűkös konyha falnak támasztott asztala mellé, az asztalon egy pohár, egy mélytányér, kanál, kistányérban csíkokra vágott ecetes uborka, nejlonzacskóban szeletelt fehér kenyér. Az asztal fölött hatvanas évekből származó hímzett falvédő lóg ki a puritán panelkonyha világából. A kép bal oldalán egy gyermek úrfi csókolja egy kisasszonyka kezét, a leányka kezében nagy csokor virág, köröttük labda, dobókocka, a kép jobb felén egy hatalmas könnyeket síró rövidnadrágos fiúcska egy szál virággal álldigál, mellette mackó, kutyus és játékdob. Felül gyöngybetűs felirat: „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem.” Kovácsné kislánykorában, lassan hatvan esztendeje hímezte ezt a falvédőt. Mai napig él benne a töprengés, hogy jó színeket választott-e? Milyen lenne, ha akkoriban a kislány ruháját nem rózsaszínűre hímezi, a haját pedig nem sárgára. Az jó, hogy az udvarló nadrágja égkék lett, ingje fehér, sötétkék csíkokkal, és a haja barna, de a csalódott kisfiú szebb lenne fekete haj helyett olyan szőkén, mint a kislány. Valahogy mindig a sírós kisfiú felé húzott a szíve. Eszébe juttatja plátói szerelmét, a csöndes, halk szavú Tamást a csomagolóból, a reggelek izgalmát, hogy tekintetük találkozik-e, délben mellé ül-e a menzán, műszak után végre megvárja-e? Aztán egyszer csak megjelent Kovács, a rámenős srác a húsosztályról. Virágot hozott neki, elvitte vacsorázni, felbuszoztak a Normafához rétesezni, és Kovács nem tágított mellőle.
– Ülj már a fal mellé, nem tudok tőled megmozdulni! Ha ezerszer nem mondtam már, akkor egyszer sem.
Kovács átül a teríték elé, a fal mellé. Kovácsné az asztal alá rúgja az útjában álló hokedlit. A gáztűzhely elé áll, terebélyes teste betölti a konyhasarkot.
– Csirkepörkölt?
– Zúza. Tettem bele két farhátat is, hogy legyen mit szopogatni.
– Rizsával?
– Főtt krumplival. Hagyj már engem azzal rizzsel, tudod, hogy nem szeretek rizst főzni! Mindig odaég.
– Édesanyám először zsírban megsütögette a száraz rizsát, utána öntötte fel hideg vízzel, és szép lassú tűzön főzögette.
– Ha olyan okos vagy, akkor főzzél te minden nap, moshatsz és takaríthatsz is, miközben a rizsád fődögél.
Kovácsné sörért nyúl a hűtőbe, ahogy lehajol, hatalmas tompora férjéhez préselődik. Kovács bajuszán pörköltszaftos morzsa billeg.
– Úgy öntsd, hogy habos legyen!
– Csapolt sör nem kéne?
– Kéne, kéne! Már, hogy az Istenbe ne kéne?
Nevetnek. Kovács még kitunkolja a maradék szaftot, fogja a söröspoharát, int a feleségének, hogy hozzon utána még egy üveggel, és elindul a nappaliba.
Hat lépést kell megtennie az ülepéhez igazodó kanapéig, Kovács elindul, ásítozik, szabad kezével pocakját vakargatja, majd lehuppan, a rugózat reccsen, nem fájdalmasan, csak megszokásból, mint ahogy a dolgok történnek errefelé. A kanapé előtt dohányzóasztal, még a szülői nászajándék pénzből vették, 1973-ban. Annakidején üveglapot tettek rá, hogy védjék a sérülésektől, aztán az első közös utazásukról hozott képeslapot alá bújtatták. A mai napig középen díszeleg a Velencei-tavas üdvözlőlapjuk, amit Agárdról küldött szüleinek 1975-ben. Haláluk után hozzájuk került az asztal üveglapja alá. Volt ebben a képeslapban valami időtlen. A téglalap alakú fényképekre tagolt lap magába foglalta az összes nyarat, amit piros teraszos háromemeletes SZOT üdülőkben töltöttek, nyurga siheder nyárfák árnyékában vagy vízparton kockás pokrócon hasalva, a látképen kék víz és az égbolt határán vitorlás hajók.
– Margitkám, te láttad azt az embert, mielőtt letakarták volna?
– Láttam.
– Szétloccsant, mint egy dinnye?
– Nem, Lacikám. Biztosan egybetartotta a pizsamája.
– Jó-jó, nagybeteg volt, de akkor sem értem, hogy miért kellett kiugrania a hetedikről.
– Ezt már soha nem tudjuk meg.
– A napokban gondoltam, hogy meg kéne’ látogatni, mégiscsak egy lépcsőházban lakunk már harminc éve.
– Lacikám, néha te túl lelkes vagy. Ugyan mit csináltál volna abban a szivárványszínű lakásban, ahol a lábtörlőn is szívecskék vannak. Vénemberek, aztán úgy enyelegtek a padon, mielőtt az „egyik” le nem esett a lábáról, mintha csak övék lenne a park.
– Igazad van! Nekem mégis megesett a szívem rajta, ahogy az a visszeres, rózsaszínű lába kilógott a szürke lódenkabát alól, és az a sűrű, szinte fekete tócsa a feje tájékán, én még ilyet filmben sem láttam.
– Az élet produkálja a legcifrább történeteket, nekem elhiheted, Lacikám. Kapcsold be a tévét, kezdődik a Drága örökösök!
Kovácsné lekapcsolja a nagyvillanyt, és az ablakhoz lép, hogy lehúzza a redőnyt. Néhány másodpercig a távolba néz, kicsit hunyorít, a park utáni tízemeletes világító és sötét ablakai horgolt csipkemintát adnak ki.
(Fotó: Joachim Schnürle, kép forrása: Unsplash)