novella

Orbók Laura: Habitusok

Gizella ásított egy nagyot a fakeretes ágyában. A szemközti falon lévő feszületre pillantott, és görcsbe rándult a gyomra. Megszólalt a folyosói csengő. Felkelt, és a szekrényéhez lépett. Öltözködés közben önkéntelenül dudorászni kezdett a csengő dallamára, majd a feszületre kapta a szemét. Elhallgatott. Fejére vette fátylát, és az étkezőbe suhant, ahol a többi nővér már helyet foglalt. Fejet hajtva köszöntötte őket, és közéjük ült. Közös imádságba kezdtek, majd Katalin nővér olvasott fel a Szentírásból. Körülötte kanalak csilingeltek. Mint a kávézóban, ahol tegnap járt. Szája félmosolyra húzódott. Fél éve ment oda először. Akkor még habitusban. Ott a tükörből egy ötvenéves nő nézett vissza rá. Gizella hátrahőkölt. Hisz még csak huszonnyolc volt! Egy hónappal később visszatért a kávézóba, de már farmerben, rúzzsal és fésűvel a zsebében. Sosem használt rúzst azelőtt. Nagyanyja szigorúan nevelte. Amikor hatévesen kérdés nélkül kivett még egy kekszet a szekrényből, nagyanyja pálcával csapott a kezére, és azt mondta, hogy Isten megbünteti ezért. Soha többet nem vett kétszer kekszet.

Az elmélkedés után kiment a kertbe gyomlálni. A hőségben habitusa alól megcsapta a saját verejtékszaga. Miért kell ennyi réteget magukra venni nyáron? Csak mert karmeliták? És ki volt a fő karmelita, aki ezt kitalálta?

– Gizella nővér!

– Igen, anyám – mosolygott negédesen Gizella.

– Ferenc atya vár a gyóntatóteremben – szólt Katalin perjelnő.

– Köszönöm, anyám, máris megyek. – Gizella levette a kesztyűjét, és nekiindult. Az ajtóhoz lépett, ráfogott a kilincsre, de a keze nem mozdult. El kéne mondanom. Vajon jó döntés? Megtehetem? Megtehetem! Vett egy nagy levegőt, lenyomta a kilincset, és belépett a szobába. Az ablakon át a délutáni napfény Gizella szemébe tűzött. Hunyorogva a szeme elé kapta a kezét, és körbenézett. Ujjai közül meglátta a falon Jézus bekeretezett képét, a szoba közepén pedig két széket egymással szemben. Úgy döntött, hogy a képnek háttal foglal helyet, az ablak mellett.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, atyám!

– Mindörökké. Ámen! Foglalj helyet, gyermekem! – mondta Ferenc atya. Gizella a fátyla alá tűrte izzadt tincsét, leült, majd keresztet vetett. Ferenc atya is leült vele szembe, és a két szék közötti faasztalkára helyezte a Bibliát.

– Gyónom a mindenható Istennek, és neked, lelkiatyám, hogy vétkeztem. A minap türelmetlen voltam Ágnes nővérrel, mert nem jól gazolt. Vasárnap pedig irigy voltam, mert az egyik nővér alsócombot kapott ebédre, és én azt jobban szeretem. És hiú is voltam.

– Ennyi, gyermekem?

Gizella bólintott. Ferenc atya szólásra nyitotta száját, amikor Gizella nagy levegőt vett.

– Van más is, atyám.

– Hallgatlak, gyermekem. – Ferenc atya közelebb hajolt. Gizellát megcsapta az atya szappanillata. Önkéntelenül igazított egyet habitusa övén.

– Nem egyszerűen hiú voltam… vettem egy rúzst. A nagyanyám pénzéből. – Ferenc atya bólintott.

– Egy ideje eljárok egy kávézóba… – Gizella az atyára nézett. – Amikor először mentem oda, még habitusban voltam. Aztán ott megláttam magam a tükörben, és… azt hiszem, akkor láttam meg először önmagam.

– Mit akarsz ezzel mondani, gyermekem? – dőlt hátra Ferenc atya.

– Hogy… hogy szeretném nőnek látni magam… és nem pedig… – Gizella csendben maradt, és a habitusát nézte. Ferenc atya Gizellára szegezte a tekintetét.

– Fejezd be a mondatot, lányom.

Gizella érezte, ahogy az izzadság végigcsorog a hátán.

– Nem pedig… nem szerzetesnőnek.

Ferenc atya a falra meredt, majd Gizellára nézett.

– Mióta tart ez?

– Körülbelül hat hónapja. Amióta… amióta nem imádkozom! – köpte ki Gizella.

– Nem tudsz imádkozni, vagy nem akarsz?

– Nem tudom. Azt hiszem, mindkettő.

Ferenc atya megvakarta őszes szakállát.

– Beszéltél már erről valakivel?

– Itt nemigen szoktunk ilyesmiről beszélgetni, atyám – elhúzta a száját. – Amióta az eszemet tudom, erre neveltek. És én elhittem, hogy ez jó nekem. De… aztán történt valami.

– Mi történt, Gizella?

– Mintha az ördög kopogott volna a bal vállamon. – Ferenc atya fészkelődött a székében. – Elkezdte súgni, hogy nem biztos, hogy ez valóban jó nekem. Bűnös gondolatokat ültetett el a fejemben.

– Bűnös gondolatokat? – az atya felvonta a szemöldökét.

– Férfiakat. Vágyat. Én… én magamhoz nyúltam – sütötte le a szemét –, és jólesett!

– És ez szerinted az ördög műve? – fújta ki a levegőt Ferenc atya.

– Nem biztos… talán azé az emberé, aki legbelül vagyok.

– És ki az az ember szerinted?

Gizella a szék karfájába kapaszkodott. Izzadt tenyere megcsúszott rajta.

– Ő… azt hiszem, egy szabad ember.

Hallotta Ferenc atya lélegzetét.

– Nem… nem igazán tudom, akarok-e még hinni. Nem kérdezték. – Gizella felsóhajtott. – Miután meghaltak a szüleim, nagyanyám vett magához, és az első naptól kezdve Isten szolgálatára nevelt. Végigjártam az utat, és örökfogadalmas lettem.

– Akkor mire vágysz, Gizella?

A lány egy darabig maga elé nézett, majd habitusára.

– Azt hiszem… nem erre.

Ferenc atyára emelte a tekintetét. Az atya felállt.

– Gizella. Tudod, milyen fogadalmat tettél?

– Tisztában vagyok vele. – Gizella tördelte a kezét.

– És azzal is, mivel jár, ha megszeged?

– Igen! De nem tudom, mit akarok!

Ferenc atya visszaült Gizellával szembe.

– Értem – vett egy mély levegőt. – Azt hiszem, ez nem olyan döntés, amelyet egyetlen beszélgetés alatt kell meghoznod.

Gizella bólintott.

– Menj vissza a szobádba, Gizella! Most nem látom, hogy készen állsz-e a feloldozásra. Arra kérlek, imádkozz! Mondj el két rózsafüzért, és közben próbáld megérteni, mit szeretnél valójában!

– Igen, atyám. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké. Ámen.

Gizella csendben elhagyta a gyóntatótermet, és hangos léptekkel a szobája felé sietett. Magára zárta az ajtót, és sírva fakadt. Amikor valamelyest megnyugodott, az íróasztalhoz ült. Elővette zsebéből a rózsafüzért, és hangosan imádkozni kezdett. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes… Dicsőség az Atyának… Gizella hirtelen elhallgatott. Kezével tovább morzsolta a füzért, de szája már nem nyílt szóra. A feszületre nézett, keze elernyedt. A rózsafüzér finoman a padlóra csúszott az ujjai közül.

Lassan kitárult az ablakszárny. A szél egy nyárfapihét sodort a szobába. A pihe a rózsafüzér mellé ereszkedett, majd a következő fuvallat már görgette is tovább a sötétben.

A rózsafüzér ott maradt.

Fotó: Bogusław Nowak, kép forrása: Pexels

Leave a Reply