A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Februári napfényben fürdött a kisvárosi piac. Az első fóliás zöldségek újjászületést ígértek a vásárlóknak. Spenót, újhagyma, hónapos retek, saláta körül hullámzott a tarka tömeg, unták már a krumplit, a céklát, a káposztát meg a babot. Zöldre vágytak, frissítő, új energiákat kerestek, amikért ilyenkor bármit megadtak, mint forradalmárok a szabadságért.
Éva kosarában mindenből volt, amennyi két napra kellett. Reggel érkezett, begyújtott a szülői házánál, és már rohant is vásárolni, mert tíz után nincs semmi. Szerette a szombati piacot: itt még megállnak az emberek beszélgetni, a helyi pletykákról is tájékozódhat az elszármazott, ritka vendég. A nagyvárosból kiszakadva Éva itt szabadnak érezte magát a korai tavaszban.
– De jó! Mikor érkeztél? – köszöntek rá. Elpakolta a zöldséget, és mosolyogva üdvözölte régi barátnőjét. Viktória egy fejjel magasabb volt, és téli kabátjával szinte ráborult Évára, ahogy megölelte.
– Volt buszod?
– Nem. Fuvarral jöttem.
– Nagyszerű! – Éva nem értette, mi abban a nagyszerű, hogy Észak-Bácskában ellehetetlenült a tömegközlekedés. De Viktória mással folytatta: – Beszélnünk kell! Van még két árusom, aztán találkozzunk a Matyinál egy kávéra. Meghívlak!
Éva bólintott. Matyi egy hangulatos kis pizzéria volt a piac bejáratánál, de kínált mindenféle hideg és meleg italt is, az eszpresszótól a házi pálinkáig. A tulaj asztmával küzdött, élt hát a törvény adta jogával, és füstmentessé tette a helyiséget. Nem is ültek be az emberek, csak elvitelre vásároltak nála. Éva egy ablak melletti asztalnál pakolt le. Innen figyelte a tömeget, és arra gondolt, hogy Újvidék utcáin ennél jóval több ember áramlik mostanság, és azok másképp hangosak.
Sokáig félt kimenni az egyetemisták tüntetéseire. Csak a távolból nézte a Felszabadulás sugárúton vonuló, végtelennek tűnő tömeget, ahogy rikító láthatósági mellényben kisebb-nagyobb, feliratos táblákat és trikolorokat cipelnek, egyenletes ritmusban lépdelve, összehangoltan, magabiztosan, kereplőkkel, mély és magas hangú vuvuzelákkal lármázva fel a környéket. Borzongató érzés volt látni a mellékutcákból is csatlakozó újabb csoportokat, de hogy közéjük álljon, az már félelmetes. A piac zsongásában most valami szokatlant érzékelt: mintha nem is létezne más ezen az univerzumon kívül, de nem is zavarhatja ezt meg semmi, mert nem foglalkozik a világ dolgaival.
– No, meg is volnék! – Viktória kipirult arccal tette le terhét a székre. – Se vége, se hossza az ilyen piacnak. Még itt is megtalálnak a panaszokkal – sóhajtotta fontoskodón, míg krémszínű kabátját a szék támlájára borította, ujjába betűrve szürke beret szettjét. Éva szerényen nézte az elegáns nőt, ökölbe is szorította a kézfejét, ne legyen feltűnő, hogy neki nincsenek frissen épített körmei. – Tudod, szeretem a munkám. Saját irodám is van már a nagyterem mellett, de ez a Feri, tudod, a testület elnöke, mindig türelmetlen a jegyzőkönyvekkel. Pedig még le is kell fordítanom.
Éva bólogatott, tudta, milyen egy közintézményben, igaz, lektorként őt csak a személyes adminisztráció érintette a médiaházban. Ám kafkai világ mindkettő!
– No, mesélj! – könyökölt az asztalra Viktória, miután megrendelték a két cappuccinót. – Azt mondod, nem volt busz… Nem csoda! Nem utaznak az egyetemisták.
– Szerintem lenne más is, ha rendszeres lenne ez az egy járat…
– Ugyan! Ki menne innen Újvidékre? – Viktória barna szeme elsötétült. – A lányom egyszer volt, amióta a kart lezárták. Azt mondta, mindenütt szemét, cirkusz, bűz és mocsok. Fölfordult a gyomra. Haza is pakolt, most meg nézi a négy falat. Kukában az egész tanév! Pedig kell az állami ösztöndíj! De így? Őrület! – közben a kávéját kavargatta, és barátnője arcát vizslatta. – És a te lányod?
Éva tudta, hogy sor kerül erre, mégis zavarba jött.
– Az enyém bejár, de neki sem mindegy. Még azt sem tudta meg, mi az egyetem, amikor november elsején megtörtént a tragédia. Őt is megviseli a blokád. Ezért mondtam neki, hogy menjen be.
– Te közéjük engedted? – húzta fel a szemöldökét Viktória.
– Dehát a saját korosztálya! Én nem tudok tanácsot adni. Van magához való esze, majd eldönti, mit gondoljon… – Éva elpirult, mint aki nem készült a vizsgára. – Azt mondta, tanul abból, ahogy a plénumokat vezetik az idősebbek. Talán, ha egyszer menedzser lesz, még jól jön neki. Van, hogy jól érvelnek, van, hogy anyázzák egymást, néha simán megegyeznek, néha otthagyja őket, mert reggelig sem fejezik be. De neki jót tett, hogy bent követi az eseményeket.
– Hát, az én lányom ezt nem bírná…
– Pedig jogi kérdésekről is beszélnek…
– Ez nem jog! Bohóckodás! Sőt, inkább jogsértés, mert a másik meg tanulna.
– Ebben is van igazság – bólintott Éva, majd elgondolkodott. – Csak az a félelmetes, hogy mennyi ember megmozdult. Olyanok, akik évek óta nem.
– És mit bírnak? Nem lángol a parlament!
– De a tömeg nő, és egyre több helyen.
– Ugyan, az mind ámítás! Azok AI-képek. A fele sem igaz! – Viktória hosszan kortyolta maradék kávéját.
– Te voltál ilyen tüntetésen?
– Nem is mennék el!
„Tudom” – gondolta Éva, és virágot rajzolt ujjával a párás ablaküvegre, miközben hangosan így folytatta:
– Amikor a reggeleim azzal indulnak, hogy utánaolvasok, hol zárják le aznap a város utcáit, egy idő után érteni akarom, miért történik. Még egyelőre nem tudom, csak érzem.
– Azt, hogy blokádokkal tönkreteszik az életünket, meg a gyerekeinkét? – Viktória idegesen forgatta a csészéjét.
– Ők a gyerekeink – Éva megnyomta az első szót. – Én is féltem tőlük: a gyomrom remegett, csuklottam össze, amikor az utcán láttam őket…
– Erről beszélek!
– …aztán február elsején, a három híd lezárásakor kimentem a tüntetésre, mert a saját szememmel akartam látni, mi van ott. Akkor is féltem a tömegben egy ideig. De vitt magával az emberáradat: mosolyogtak ismerősök és idegenek, óriási energia terjedt közöttük, fesztiválhangulat…
– Na látod! Csak buli az egész – kapott a szón Viktória. De Éva nem nézett rá, csendesen folytatta, mintha csak saját magának mondaná.
– …az ironikus feliratok azonban húsba vágtak, a beszédek tényekkel szembesítettek, hogy nem működik a tömegközlekedés, hogy vársz a határokon, a műtétre, a hivatalra, az újabb ígéretre… És nem tudtam megcáfolni őket, ez a legnagyobb bajom.
– Ezen úgysem tudunk változtatni! Ezért kellenek a kapcsolatok…
– Elbizonytalanodtam. Úgy éreztem akkor a több tízezer ember között, hogy könnyűvé váltam. Mint amikor a tengerben úszol, és a sós víz fenntart a felszínen: szabadon lebegsz. Akkor már nem féltem.
– Mire ennek vége, a gyerekeink felnőnek, és nem lesz belőlük semmi. Én gyűlölöm ezt a helyzetet – Viktória erősebb érven gondolkodott. – Nem vagyok szabad!
– Neked mit jelent szabadnak lenni?
– Hogy tervezhetem az életemet, hogy nem bánt senki, és van munkám.
– Ezek fontosak, mint a barátságunk is – mondta Éva, és félretolta a csészét.
– Ezért örülök, hogy látlak. Gyere el hozzánk vacsorára!
– Eljövök. De ha nincs fuvarom, megint nem találkozunk itt. Hogy bírjátok ezt? Se buszjárat, se vonat. Az utazás az egyik legnagyobb szabadság lenne.
– Van autó – legyintett Viktória. – Ha meg nincs, van szomszéd, rokon, ismerős, akinek van.
– Épp a választás lehetőségétől foszt meg a tömegközlekedés hiánya! – Éva kipirult, ahogy beszélt. – Ki vagy szolgáltatva, ha nincs autód – mások idejét is rabolod. Így mintha senki sem a saját dolgát tenné, hanem valami mást.
– Dehát te is megoldottad…
– De nem megoldani szeretném az életemet, hanem élni…
Megkocogtatták az ablakot. Az elnök volt. Viktória felpattant, és kilépett a pizzéria elé. Éva figyelte őket az üvegen át, ahogy szót váltanak: az elnök sajnálkozó arcot vágott, Viktória előzékenyen bólogatott, valamit írt is a mobiljába.
– Ne haragudj! – hadarta a nő, amikor visszatért. – Estig kellenek a jegyzőkönyvek, és telefonálnom is kell, tíz tag hiányzik a buszból. Holnap nagygyűlés lesz a fővárosban.
– Akkor hagyjuk a vacsorát – legyintett Éva.
– Majd legközelebb – szabadkozott a másik. – Tudod, nekem most ez az első.
Viktória puszit nyomott barátnője arcára, és kiviharzott az ajtón.
– Kellemes hétvégét! – mondta még halkan Éva.
Fotó: Quang Nguyen Vinh, kép forrása: Pexels