regényrészlet
Fogalmam sincs, hol vagyunk és hogyan kerültünk ide. A fű puha és nyirkos a fenekünk alatt. Felállok, hogy jobban lássak, és talpra állítom a húgomat is. A világ végén lehetünk, mert sehol nem látok fényeket. Léna csendben van. Valószínűleg arra vár, hogy megszólaljak, de nem tudok neki mit mondani. Kínomban felnézek az égre. Na, nem mintha a csillagok a segítségemre lennének a tájékozódásban: semmit nem tudok róluk. Egy nagy, sötét felhő végre arrébb vánszorog és előbújik a Hold. Ettől én is megvilágosodom, és őrült tempóban kezdem átkutatni a zsebeimet a mobilom után. Mivel nem találom, mindketten négykézlábra ereszkedve tapogatjuk végig a földet magunk körül. Semmi. A telefon nélkül elveszettnek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Kezdek kétségbe esni, ami szokatlan, mert általában ura vagyok a legtöbb helyzetnek. Az életem alapvetően unalmas és kiszámítható, kivéve persze, ha online vagyok a Call of Duty-ban. Mostanában a Modern Warfare-ben likvidálom a mocskos oroszokat. A teljesítményem átlagon felüli, simán hozom a küldetéseket.
A háború az életem.
De most ismeretlen terepen vagyok, ráadásul egy civillel a nyakamon. Valamit tennünk kellene, valamerre el kellene indulnunk, csak azt nem tudom, merre. Pásztázom a nagy semmit, hátha valami támpontot találok a homályban. A szemem lassan kezd hozzászokni a sötétséghez. Egyik karomat folyamatosan a testem előtt lengetve – mint a vakok – elindulok, a másikkal Lénát húzom magam után. Igyekszik tartani velem a lépést, követ, mint egy hűséges, jó kutya. Már éppen meg akarom dicsérni, amikor megbotlik valamiben és engem is magával ránt. Csak miután feltápászkodunk, jut eszembe megkérdezni, hogy jól van-e.
Igen, feleli egyszerűen, majd a kezem után tapogatózik, jelezve, hogy készen áll a továbbhaladásra. Bátorítóan megszorítom az ujjait, és megérzem, hogy nedves a tenyere. Azzal nyugtatom magam, hogy biztosan csak az izzadtságtól nyirkos, de legbelül tudom, hogy megsérült. Csak remélem, hogy semmi komoly, mert itt, a semmi közepén, a vak sötétben fogalmam sincs, hogy mit tudnék kezdeni vele. Figyelem, ahogy mozog és lélegzik, de semmi kétségbeejtőt nem tapasztalok, így nem hívom fel a figyelmét a sérülésre: nem akarom pánikba ejteni, mert már alapból egy kis nyámnyila.
Néhány oszlop van körülöttünk. Kb. olyan magasak, mint én, és azok aztán nem kicsik, mivel 15 éves létemre magam is megvagyok vagy százhetven centi. Gondolkodom, hogy hol a fenében lehetünk, de igazából lövésem sincs.
Közben mintha világosodna. Lassan araszolunk előre és egyre több mindent érzékelünk. Fázunk. Mintha nem is nyár lenne, hanem csak kora tavasz, vagy esetleg ősz. Eddig csend volt, de most már kezdenek csipogni a madarak. Nem sokkal előttünk feltűnik egy épület körvonala, de a remény gyorsan szertefoszlik, mikor odaérünk: nem lakóház, inkább valami fura, keskeny, de magas épület, ami éjszaka persze zárva van. Leülünk, a hátunkat nekivetjük az oldalának. Nem látom értelmét tovább botorkálni a koromsötétben, és azt javaslom Lénának, hogy itt várjuk meg, amíg kivilágosodik. A fejét a vállamra húzom, hátha alszik egy kicsit, de ő ellenáll; túl zaklatott a pihenéshez.
Egy perc múlva aztán mégis meggondolja magát, és hozzám bújik a csípős, hajnali levegő elől. Némán ülünk a hideg földön, egymást átkarolva. A pólója fölött csak egy nyári kardigánt visel, meg egy farmer miniszoknyát, ami alá hiába próbálja meg betuszkolni a lábait: szűk is, meg rövid is a hosszú, vékony combjainak. Kicipzárazom a kapucnis felsőmet, és a hónom alá vonom; ha betegen viszem haza, anyuék kinyírnak.
Vajon már keresnek minket? Ha kiderül, hogy leléptünk, tuti nagy botrány lesz, úgyhogy mielőbb vissza kell találnunk. Apu egyik geofizikai projektje miatt utaztunk le a Viharsaroknak nevezett Istenhátamögé, ahonnan ő is, meg anyu is származnak. A végén szerintem már a fater is megbánta, hogy elvállalta a melót: egész úton szentségelt a kátyúk miatt, de az 57-es majort elhagyva már inkább csak röhögött kínjában, és azzal ugratott minket, hogy ha hazaérünk Németországba, elmesélhetjük a barátainknak, hogy láttuk a Hold összes kráterét Basarág és Belsőperegpuszta között.
Istenigazából anyu ragaszkodott hozzá, hogy mi is vele tartsunk, és ismerkedjünk meg a „gyökereinkkel”. Hát, így első blikkre egyikünket se nyűgözte le se a látvány, se a fogadtatás, ugyanis hiába mentünk le a térképről, a „gyökér” nem volt otthon. A szomszéd persze azonnal kiszúrta a külföldi rendszámos autót, és minden részletre kiterjedően, hosszan ecsetelte, hogy a rokont tegnap este elvitte a mentő. Jelenleg a megyei kórházban ápolják, és ha már ilyen nagy utat megtettünk, hogy lássuk, az a néhány kilométer ezzel a nagy és kényelmes autóval már igazán semmiség. Talán vihetnénk neki pár szükséges holmit és egyben letudhatnánk a látogatást is.
Apu majdnem infarktust kapott, látszott, hogyan lüktet egyre jobban a halántékán az ér, de anyu képtelen nemet mondani, ezt mindannyian tudtuk. Léna hál’ Istennek kisírta, hogy a rokonlátogatás helyett apánál, a céges büfében várakozhassunk.
Ekkor még egészen biztosan nálam volt a mobilom: amíg a kantinban ücsörögtünk, Candy Crush-t játszottunk rajta felváltva, majd miután eluntuk a várakozást, kiosontunk felfedezni a környéket. Nem aggódtunk, elvégre Szionda mégsem egy Chicago, és mivel a himbás kút kilométerekről is jól látszik, ide még egy gyépés is gond nélkül visszatalál.
A telepet végeláthatatlan „dzsumbuj” – ahogy apa hívja a magas fűvel benőtt, gazos területet – vette körül, melyet a távolban egy nagyobb erdősáv szegélyezett. Itt, a majorságok egyikében van állítólag az a feneketlen tó is, amiről már kívülről fújom apám kiselőadását: ebben a témában tájékozottabb vagyok, mint a Wikipédia.
Évmilliókkal ezelőtt az Alföld ezen részét még a Pannon-tenger borította. A tengerben egykor elhalt élőlények szerves maradványainak rothadó iszaprétegéből, a kevésbé finnyás baktériumok segítségével keletkeztek azok a szénhidrogének, amik nélkül az életünk ma már elképzelhetetlen lenne. A fűtés, a világítás, a közlekedés luxusát mind-mind a döglött állatkáknak köszönhetjük. Apu a geofizikai mérések kiértékelésével foglalkozik, és most azért jöttünk a világ végére, mert a legújabb mérési adatok alapján joggal feltételezhető, hogy Szionda határában jelentős szénhidrogén lelőhely van feltáratlanul. A területet már többször felmérték és próbafúrásokat is végeztek az 1940-es években, melynek során egy alkalommal kútkitörés is történt itt: a rétegnyomás nem megfelelő szabályozása miatt a robbanásszerűen kiáramló földgáz lángra gyújtotta a környező fákat, a föld megrepedt és a fúróberendezést a toronnyal együtt elnyelte a kitörés helyén keletkezett kráter. Ez aztán a későbbiekben fokozatosan töltődött fel talajvízzel, s lett a helyén a ma is létező, feneketlen bányató.
Léna mindenáron oda akart menni, nem tudtam visszatartani. Végül ráhagytam, mert úgyis mindig azt csinál, amit akar. A kis hülye térdig gázolva a gazban, rendíthetetlenül menetelt előre. Először eszem ágában sem volt utána menni, de megszólalt bennem a kötelességtudat. Én, mivel nem szándékoztam begyűjteni a környék összes kullancsát a csupasz lábam szárán, inkább párhuzamosan mellette gyalogoltam egy olyan részen, ahol a távolabb legelésző birkák már lenyírták a füvet. Aztán hirtelen eltűnt a szemem elől a fák között, egy erdősávban. Csak utol akartam érni, nem törődve sem a sorompóval, sem az óriási tiltó táblákkal, mielőtt a kis nyavalyásnak eszébe jut, hogy valami marhaságot csináljon. Futni kezdtem, és a végén már csak arra ügyeltem, nehogy felbukjak a borostyánnal benőtt síremlékek közt.
A kötet 2026-ban jelent meg a Menő Könyvek kiadó gondozásában, és ezen a linken megvásárolható.