Szomorúan kopogott az áprilisi eső Erzsike kertre néző ablakán. Hosszú szempillái alól tekintete a távolba révedt, gondolatban annyira messze járt, hogy a széllel táncoló faleveleket sem vette észre. Elmélázását Anyja szakította meg, aki berobogott a szobájába – itt az idő, indulni kell!
A násznép a városháza házasságkötő termében várakozott. A fehérre meszelt helyiség fa székein a Molnár család tagjai és a rokonság tömörültek. A terem közepén súlyosan elterpeszkedő asztal mögött az anyakönyvvezető rendezgette a papírjait. Az asztal másik oldalán a vőlegény kezét tördelve, billegve álldogált.
Péter 30 éves volt, a MÁV-nál segédfűtőként dolgozott, jómódú parasztcsaládból származott, akárcsak Erzsike. Föld a földdel házasodott, pedig mindkét fiatalnak volt más kiszemeltje, de a szülők a vagyont fontosabbnak tartották saját gyermekeik boldogságánál.
Erzsike mézszínű haját kontyba fogta az arcát takaró fátyol alatt. Térdig érő, csipkés menyasszonyi ruhája kiemelte karcsú alakját, kezében vörös szegfűcsokrot tartott. Lassú léptekkel haladt, de ahogy a bátyja mellé ért, mintha egy pillanatra megállt volna, és felé fordította a fejét. István egy óvatos biccentéssel jelezte, hogy csak így tovább, menni fog, miközben egy izzadságcsepp csurgott végig a halántékán.
Éles, fülsiketítő mennydörgés nyomta el a melankolikus esküvői dallamokat, majd egy baljós, fekete felhőt szelt keresztül egy sárga villám. A teremre ráült a csend, és az eső akkor kezdett el szakadni, amikor Erzsike Péter mellé ért. A polgári esküvő ünnepélyes keretei között az ifjú pár alig hallhatóan, csendes beleegyezéssel mondta ki az igent, „amíg a halál el nem választ”, míg a vendégek éljenzésben, tapsban törtek ki. Egyedül István állt megkövülten, komor arccal az ünneplők között.
Az időjárás megkegyelmezett, délutánra elállt az eső, így a lányos ház udvarán tarthatták a lakodalmat. Még javában főtt a bográcsban a birkapörkölt, már gőzölgött a fehér terítővel leterített asztalokon a tyúkhúsleves. Pogácsa, linzer, házi sütemények halma fogadta a vendégeket. A sör, bor pálinka úgy folyt, mintha másnap nem kelne fel a nap.
Helyi cigányzenészeket hívtak muzsikálni. A vigadásra csalogató hegedűszó bekúszott az utca minden küszöbe alá, hogy tudassa, micsoda öröm érte a két családot. Mire a tortához értek, már a szülők is összeborulva nótáztak. Még Barika, a hatalmas kaukázusi juhászkutya is boldogan csóválta a farkát, ahogy a vaskos birkacsontot rágcsálta az óljában. Az sem térítette el a figyelmét a lakomájáról, hogy az udvar másik végében úgy megrázkódtak a bokrok, mintha galambok verekedtek volna össze benne, de a feszült, suttogó beszéd emberről árulkodott. Ezt hallotta meg az ifjú férj, aki Erzsike keresésére indult a mulatozók között, hiszen a tortaevés óta színét sem látta. Felgyorsította a lépteit, és a két bokor között meglátta, hogy István Erzsike karját markolva, dühtől elvörösödött arccal rázta őt. „Megígérted!”
Péter megrökönyödve arrébb lökte Istvánt, míg feleségét kihúzta a bokrok mögül, aki gyors léptekkel visszament az asztalhoz. István lángoló tekintettel nézte Pétert, és odasziszegte, hogy megöli, ha a húgának valaha is egy haja szála meggörbül. Péter magasabb, erősebb termetű volt Istvánnál, viszont annál békésebb természetű. Meghunyászkodva hátralépett kettőt, beletúrt sötétbarna hajába, majd válasz nélkül távozott.
Már piroslott a hajnal, Kissék udvarában álmosan lézengtek a vendégek, amikor elhalt a hegedűszó, és Barika is elszenderedett. Erzsike a frissen, nászéjszakához vetett ágyában feküdt, kifürkészhetetlen tekintettel bámulta a plafont. A lepedő nem volt véres.
Péter mellkasa nyugodt ritmusban emelkedett fel és le. Kimerült szuszogását Erzsike nem tudta tovább elviselni, lassan felült, ügyelve arra, hogy Pétert még véletlenül se ébressze fel. Óvatosan lenyomta a hálószobaajtó kilincsét, majd a sötét folyosón keresztül kiosont az udvarra. Hófehér hálóingben, mezítláb rohant a ház hátsó felébe, észrevétlenül, mint egy szellem. De István szobájában csak a villany égett, őt nem találta ott. Viszont a disznóól rozoga ajtaja félig nyitva volt. Bátyja részegen bámulta a horkoló sertéseket, fel sem nézett. Közelebb ment hozzá, megérintette a vállát, maga felé fordította. István két keze közé fogta Erzsike elgyötört, sírástól nedves arcát, majd megcsókolta. Hirtelen egy döbbent hang szólalt meg a csókolózó testvérpár mögött.
–Ti mégis mit csináltok?
István megfordult, és farkasszemet nézett Péterrel. Mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, István egy gyors mozdulattal előrántotta a kést, és egyetlen döféssel végzett Péterrel.
Reggelre a véres sarat elmosta az eső, a disznók jóllakottan szuszogtak, és az egész falu arról beszélt, hogy Péter megszökött.
(Fotó: thecactusena, kép forrása: Pexels)