A nagymamája, ugye, kisasszony?
Remélem, nem bánja, ha így szólítom, nemcsak öreg vagyok, de régimódi is, tudom ám, hogy már nem szokás, de nem veszem tudomásul, ez az öregek luxusa, tudja, nemigen vesznek minket észre, így hát a kutyát sem érdekli, ha nem haladunk a korral.
Mindjárt gondoltam, hogy kegyed csak a városi unoka lehet, a falubeli rokonok elhanyagolják a sírt, mióta az elhunyt lánya – a magácska nagynénje, jól mondom? – szintén eltávozott. Azóta sem láttam itt közülük senkit, pedig kijárok ám a temetőbe minden nap. Nem mintha lennének itt halottaim, bár az itteniek közül sokat ismertem személyesen, no, de nem is valami kegyes indíttatásból, őszintén szólva csak cigarettázni járok ki, mióta a parókián megtiltotta az ifjú kolléga. Nagyon fegyelmezett fiatalember. Persze, itt is tiltva van, de nem mer rám szólni senki. Van az embernek bizonyos respektje ott, ahol harminc éven át volt plébános.
Jut eszembe, ugye nem zavarja, ha rágyújtok?
Ajánlottak idősotthont, olyan papoknak valót, de vonakodom még, amíg tudok gondoskodni magamról. Az utódom megtűr a hátsó szobában, én pedig besegítek a háztartásban, néha a misézésben is. Tizenhét falu tartozik a plébániához, hiába járnak kevesen a templomba, misének ugyanúgy lennie kell mindenhol, elkél a segítség, és szívesen is teszem, a felszentelés egész életre szól, meg aztán hasznosabbnak is érzem így magam. Temetést nem vállalok már, de a nagymamáját annak idején én búcsúztattam, jól emlékszem rá.
Nem, nem ismertem, csak az itteni rokonságát. De úgy sejtem, maga sem ismerte, amilyen fiatal, talán lehetnek róla gyerekkori, halvány emlékei, de az is lehet, hogy nincsenek. Lefogadom, azt sem tudta, hogy itt van eltemetve…
Ó hogyne, ismerem a történetet a nagynénjétől. Nagyon istenfélő lélek volt, évekig takarította a templomot, a misén is ő járt mindig körbe a persellyel, és péntekenként nála ebédeltem. Akkor még kézről kézre adták a papot a falusi asszonyok, biztos azt hitték, egy legényember képtelen életben maradni, ha nincs, aki főzzön rá. Na, de elkalandoztam. A lényeg, hogy emlékszem arra a temetésre, és tudom, hogy a maga édesanyja távol maradt, a húgával azután nem is beszéltek. Sose gondoltam volna, hogy ilyesmin egy életre össze lehet veszni.
Úgy hallottam, az ön nagymamája hitetlen volt. Nehogy félreértsen, nem kárhoztatom ezért, ki vagyok én, hogy megítéljem bárkinek is a hitét. Csak hát utált minket, papokat, ez köztudott volt róla, beszélték a faluban is. Meg hogy sosem akart egyházi temetést, pappal meg kántorral meg szentelt vízzel, sőt, az volt a végakarata, hogy szórják szét a hamvait valahol az erdőben. Az erdő olyan lehetett neki, mint egy templom, valahol meg is értem. Talán eretnekség tőlem, de még ezt a szétszórást is érteni vélem, régen nihilizmusnak tartottam ugyan az ilyesmit, de azóta sokat gondolkodtam rajta. Mégis van valami méltóságteljes abban, ha a test visszatér a földbe, amelyből vétetett, ahogy az a Szentírásban áll, de rendesen ám, szétfújja a szél, belemossa a talajba az eső. Az anyag, ami minket alkotott, újra a körforgás része lesz, ha innen nézem, ez még jobban is illik a bibliai szöveghez. Látom, bólogat, tudta magácska is, hogy ez volt a végakarata, joggal kérdezi tehát, a kedves nagymama mi a fenét keres akkor mégis itt.
Amilyen egyszerű a kérdés, hogy hol van most a kegyed nagymamája, olyan nehéz rá pontos választ adni. Úgy emlékszem, a maga nénje ragaszkodott hozzá, hogy megszentelt földbe temessék, mert aggódott a lelki üdvéért. Magunk között szólva, nekem megvannak a kétségeim, mennyire fontos ez egyáltalán, az egyházunk végül is évezredek óta tanítja, hogy a cselekedeteink szerint ítéltetünk meg a halál után, és én nem nagyon hiszem, hogy ezen később lehet még változtatni. Ha a kedves nagymama jó ember volt, akkor a Mennyországba került, amit öszintén remélek, annak ellenére, hogy nem járt templomba és utált minket, de ha már oda került a halála napján, aligha valószínű, hogy két héttel később felülvizsgálták volna az ítéletet, csak mert nem lett meg az a megszentelt föld, nem gondolja, kisasszony? Nehezemre esik ilyen bürokratikusnak gondolni a mennyek országát. A nénje mindenesetre biztosra szeretett volna menni, és attól tartok, ezen vesztek össze végleg a kegyed édesanyjával, aki tiszteletben akarta tartani azt a végakaratot.
Egy szó, mint száz, hogy hol van a lelke, csak a Mindenható tudja, én azért szívből remélem, hogy az örök boldogságban, és éppen csak egy cseppet szégyenkezik, amiért ennyire nem hitt benne, amíg élt. Hogy a teste hol van, fogósabb kérdés. Itt van ebben a sírban, harminc centiméterrel a föld alatt, egy urnában, és ott van valahol egy domboldalon, az erdő talajában, egy fa gyökerében, törzsében, levelében, ahogy ő szerette volna. A fele legalábbis… a lányai nem tudtak megegyezni, ezért aztán elosztották. Került belőle ide is, oda is, talán kimérték pontosan egy konyhai mérlegen, hogy ne legyen vita. Az egyházi temetést itt és a hamvak szétszórását amott, biztos, ami biztos, ugyanarra a napra szervezték, hogy minden rokonnak és ismerősnek színt kelljen vallania, senki se lehessen ott mindkét helyen, ők meg attól a naptól fogva nem beszéltek többé egymással.
Hanem, kisasszony, van itt még valami, amin azóta sem jutok sehogy dűlőre, egy teológiai probléma. A lelke még csak-csak, de ami a testet illeti, az nincs ezzel elintézve, mert mi lesz az utolsó ítéletkor? Hiszem a testnek feltámadását, így szól az Apostoli hitvallás, én ugyan elég bizonytalan vagyok, hányan hiszik ezt valójában, de mégiscsak elhangzik minden szentmisén. Az egyház tanítása szerint a végítéletkor megnyílnak a sírok. Mi lesz akkor azzal, aki itt is van, meg ott is?
Még szerencse, hogy a Jóisten mindenható, biztos lesz erre is valami frappáns megoldása, ami nekem, egyszerű szolgájának sose jutna az eszembe. De azt meg kell hagyni, a kegyed rokonsága rendesen feladta a leckét az Úrnak.
Na, megyek is, bocsásson meg nekem, fecsegő vénembernek, amiért feltartottam. A cigarettám amúgy is leégett. A csikket azért kiviszem magammal, elég baj, hogy szívom, legalább ne szemeteljek a megszentelt földre, hát nem igaz, kisasszony?
(Fotó: Anna-Louise, kép forrása: Pexels)