a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A férfiak a látványtól ihletet kapva elhatározták, hogy a vacsora utánra beharangozott jégszobrász-showra előkészített, üvegszerű jégtömbökből kérnek egyet, és kifaragják Ica jégmását, Ice Icát. Hát kell ennél jobb program a csapatépítő tréningre?
“A lábujjaim közé égő gyufát tettek éjjel, jeges vizet öntöttek a nyakamba, a kólámba darazsat, az arckrémes dobozomba szart kentek. Ha valami eltűnt, rámfogták, minden balhét én vittem el. “
Mert biz isten, ittam én, ha a faszik jöttek mentek át rajtam. Ittam ha szomorú vótam, ha meghalt egy sorstársam. Aztán végül csak oda jutottam, ahová jutottam. Pedig én aztán tanútam az iskolapadba. Az 1×1-et el se felejtettem
Anita egy dolgot utált jobban a várakozásnál: a szegénység orrfacsaró szagát. Balzsamot, sampont, krémet és az Alpesi hegyeket hátrahagyva kisétált a boltból és a hentes fele vette az irányt.
Az Alef mindvégig ott volt a tudatom mélyén, és most először beszélhettem arról a néhány végtelen másodpercről, amikor megtapasztaltam.
Hideg őszi vasárnap délután. A konyha megtelik japán cseresznyeillattal, gőzölög a tea a porceláncsészéből, óvatosan tartom a kezemben.
Veszprém megyei sváb úrilány volt, férfifehérnemű-szabó a polgári világban, szövetkezeti varrónő a kádárkorban, aki hetven forintért cserélte a zippzárat a nyolcvanas években a pártbizottsági sofőr, a kezdő fiatal ügyvédek, és Gutmann doktor nadrágjaiban, aki hatalmas ember volt, és mindig azt dörmögte “hogyvagyunk?, hogyvagyunk?”amikor belépett a Heiser nagyiék kertvárosi házának előszobájába.
Addigra Apu már eléggé sokat ivott.
Aztán egyik nap megjelent egy kislány, nagyon jó szaga volt és kedves volt és Apu azt mondta a kutyának, hogy mostantól délutánonként ő visz sétálni, leszarom, hogy mennyibe kerül, végül is neki is jó, meg neked is, hát nem?
Mondtam én nektek, ezek szerelmesek, ti meg csak ráztátok a fejeteket: tanár diák viszony, az itt nem módi. Na meg annál több esze van ennek a jóembernek. Most akkor kinek volt igaza, kérem szépen?
Na, meg megvallom neked az igazat, van egy nagyon szép szoknyám nekem is… Karcsúsít. Még sohase vettem fel, azon kívül, amikor felpróbáltam. Mert nem volt hozzá alkalom.
Olyan volt az a ház, mintha már nem is lett volna.
A legtöbb falubelinek még a közmunka is elérhetetlen, és három nap alatt költenek annyit, mint amennyit az előbb kifizettem a kávémért. Persze én sem álltam mindig ilyen jól, de most, hogy már csak egy záróvizsga van hátra a doktori cím megszerzéséig és biztos állásom van egy menő ügyvédi irodánál, úgy érzem, nem kell annyira spórolnom az utolsó ösztöndíjjal.
Sötét van, mikor magamhoz térek. A fejem fáj. A nyakamig húzott paplan alól csak a jobb kezem lóg ki. Tű fölött ragtapasz. Robert az ágy melletti széken ül. Arcán kék sebészi maszk. Először nem is ismerem meg. Háta görnyedt, kezei ernyedten lógnak az ölében. Szeme a szürkére kopott kórházi szoba falát nézi. Meredten. Üresen.
Napok óta ítéletidő van. Azt mondják az öregek, ilyen nagy télre még ők se emlékeznek, mint amekkora ez az idei, negyvenes január. Nem elég nekünk, hogy hadakoznak, hogy ijesztgetnek minket ezzel a háborúval már megint, épphogy elfelejtenénk azt a másikat, már megint egymásnak kell menni. Ki érti meg ezt, mért van erre szükség?
Büszke lenne rám, ha még élne, büszke lenne rám, ha látná, hogy ma már asztalnál eszem, nem piszkítok magam alá nyilvánosan, és két pornófilm között könnyedén összedobok egy kimchit.
A tésztát már megint bambára főzted…
Ezt a szószt, most elnagylányoskodtad…
Ilyen kuplerájban nem lehet főzni… – ha csak egy párat akart említeni a véget nem érő, Géza szerint segítő szándékú lábjegyzetek közül.
Ez nem az a néni, én nem megyek be, közölte Lujzi, és már iszkolt volna a lépcső felé, ha az apja nem kapja el rutinosan a kapucniját. Lehajolt hozzá, ő az asszisztens, és kettő trüffeltorta, súgta a fülébe, mire a kislány felhagyott a szökési tervével, és szorosan az apjához bújva, félénken átlépte a küszöböt.
– Néha, ha rád gondolok, elképzelem, hogy mással vagy… – folytatja, mintha meg se hallotta volna, amit mondok – aztán kimegyek a vécére és hányok. Ugye nincs senkid? – kérdezi és a törzsével egészen kifordul, hogy a szemembe nézzen. Olyan közel van, hogy a lehelete beletolakszik az orromba. Nyelek egyet és fogalmam sincs, mit mondjak. De úgy látszik, nem is kell. Mikor újra megszólal, süt a gyűlölet a hangjából.