Ha most meghalnék,
valószínűleg csak reggel vennéd észre,
mikor a második lenyomott szundi után
átfordulnál nagykiflibe,
és én nem fordulnék veled.
Egy darabig még szorongatnád a kihűlt testemet,
és győzködnél,
hogy ha most felkelek,
ezentúl soha nem nyitsz ablakot éjjelre,
aztán szépen lassan rájönnél,
hogy itt már nincs értelme semmilyen ígéretnek.
A gyerekek az ajtóban állnának
a reggeli ölelkezéshez,
gyorsan kilépnél hozzájuk egy szűkre nyitott résen,
és közölnéd velük, hogy ma se ovi, se suli nincsen,
szedjék össze a cuccaikat, mert beteg vagyok,
és anyádhoz mennek.
Mikor kitennék a lábukat a lakásból,
felhívnád az én anyámat,
aki a füledbe üvöltene,
és kiejtené a kezéből a telefont,
aztán hatni kezdene a nyugtató,
és visszahívna, hogy ugye felöltöztetsz,
mielőtt elvisznek,
és te erre a kérdésre omlanál először össze.
Végül eljönne, hogy segítsen neked,
ketten kutatnátok az akasztós szekrény
aljába hajigált göncök között
valami ünneplő nadrág után,
de rájönnétek, hogy kihíztam mindet,
kínotokban szoknyát adnátok rám harisnyával,
anyám úgy csipkedné a lábam,
mint gyerekkoromban,
és hallaná, hogy feljajdulok közben.
A temetésemre sokan eljönnének,
elgyászolnák, akit belém láttak,
de csak te gyászolnál engem,
peregnének a szemed előtt a legszebb pillanatok,
mikor megéreznél magadon egy tekintetet,
egy férfiét, aki túl közel áll a sírgödörhöz,
pedig nem is ismered,
egy darabig gondolkodnál rajta,
aztán arra jutnál,
hogy csak egy távoli rokon lehet.
A temetés után alakítani kezdenéd az új életed,
a lakást rendbe szednéd,
a halottimat eltennéd a sárga mappába, a fiók mélyére,
és közben megtalálnád az összes banki papírt és adóigazolást,
amit elveszettnek hittem, és újra kikértem.
Aztán rendet tennél a lelkedben is,
keresnél pszichológust magadnak és a gyerekeknek,
fogadóórákra járnál, hogy mindenkinek elmagyarázd a helyzetet,
hétvégén meg zsúrokba,
ahol kedvesen elbeszélgetnél a többi szülővel,
egy idő után még viccelődnél is,
így az összes szingli anya beléd szeretne,
de még nem állnál készen.
Később aztán jönne a céges csapatépítés
azzal a vékony, barna nővel,
akit egyszer álmomban is láttam mosolyogni a gyerekekre,
és a harmadik ital után meggyőznéd magad,
hogy a férfi a gödörnél mégsem rokon lehetett.
Eltelne pár hónap, mire bemutatnád,
a srácok először bizalmatlanok lennének,
de pár legókészlet után egészen megkedvelnék,
és onnantól kezdve együtt építenétek
bonyolultabbnál bonyolultabb harci járműveket,
amikhez nekem sosem volt kedvem,
aztán a kimaradt kockákat dobozba tennétek,
együtt az én emlékemmel,
azt meg fel a polcra,
és ebben nem is a lezártság fájna, hanem a rend,
amit én nem tudok megteremteni,
mert az idő mindig másképp folyik,
mint szeretném,
hol gyorsabban,
hol lassabban,
mint most is,
mikor számolom a perceket,
és azzal nyugtatom magam,
hogy már huszonhétnél járok,
és egy átlagos pánikroham harminc alatt múlik el.
*Quimby: Most múlik pontosan dalszöveg részlet
(Locker Dávid: Szeptember végén a Dózsa György úton c. verse nyomán)
(Fotó: congerdesign, kép forrása: Pixabay)