2. rész
Ahogy lassan nyár is megérkezett, úgy öltözött az addig buja, zöld sztyeppe fakó aranybarnába, miközben az élettel teli pocsolyák és tavak is lassan poros, kiszáradt üregekké változtak. Baatar érezte, hogy napról napra erősödik, nem sokkal később ismét együtt lehetett a többi lóval, akiknek az volt az egyetlen szórakozásuk, hogy kiderítsék, melyikük tud többet lelegelni a karám szélén növő friss fűből. Saichania még mindig kerülte őt, s valahányszor a fiatal mén óvatosan közelebblopakodott hozzá, a kanca vészjóslóan rásunyított. Baatar ilyenkor lehorgasztotta a fejét, jelezve, hogy a kancának van igaza.
Aztán egyik nap, korahajnalban, amikor a pacsirták és a fülemülék azon versengtek, hogy melyikük éneke kedvesebb a felkelő Nap számára, két katona jelent meg Baatar karámjánál, akik nyerget és zablát adtak rá, majd egy harmadik férfi – aki épp úgy nézett ki, mint a parancsnok, csak sokkal fiatalabb volt – egy gyors mozdulattal felült a hátára. A többi katona is nyeregbe pattant, majd a parancsnok, aki most is az aranyszűrű akhal-tekén ült, belefújt a kürtjébe, és a menetoszlop megindult. Miközben a végtelen sztyeppén poroszkáltak, nyulak ugráltak körülöttük, dongók repkedtek és túzokok terelgették csíkos csibéiket a magas fűben. Egy csapat szajga egy tatárjuhar árnyékából figyelte az elhaladó menetoszlopot. Amikor Baatar feléjük pillantott, a tekintetükben egyszerre látott félelmet és megvetést. Összerándult, mert csikóként sokszor legelt együtt ezekkel az antilopokkal, és akkor még kíváncsiak és barátságosak voltak vele. Amikor egyszer közelebb jöttek hozzá, hogy megszimatolják, az anyja sunyítani kezdett rájuk, aztán megindult feléjük, amitől az antilopok ijedten szétrebbentek, mint a verebek, ha macska ugrik közéjük. Baatar anyja pedig peckesen odament a fiához, az orrát finoman az övéhez érintette, mintha azt mondta volna neki:
– Látod, fiam, nem kell félned, mert én megvédelek téged mindentől.
De az anyja vigyázó szeme talán már soha többé nem tekint le rá, és Baatar jól tudta, hogy mindez az ő hibája. Ha kedvesebb lett volna az újszülött testvérével, akkor még most is együtt élhetne a családjával, békében és szabadon. Ehelyett az embereket kell szolgálnia, és csak remélheti, hogy azok elégedettek lesznek vele, és nem vetik a kutyák elé. Miközben ezek a gondolatok jártak a fejében, a hátán ülő férfi egy nagyot rúgott az oldalába, és ez teljesen kizökkentette őt. Engedelmesen előbb monoton ügetésbe, aztán vágtázni kezdett, s nem sokkal később meg is érkeztek egy nagyobb tisztásra, mely körül düledező és félig földbe vájt vályogházak álltak szabályos körben. A házak árnyékában emberek üldögéltek, akiknek kaftánja szakadt és mocskos volt, és olyan soványak voltak, hogy kilátszott az összes bordájuk. A parancsnok peckesen odaléptette akhal-tekéjét az egyik falusihoz, aki lebernyegszerű köpenye miatt hasonlított a sámánra, de a fogainak nagy része hiányzott, és hályogos volt a bal szeme.
– Jó napot, uram, mivel szolgálhatok? – kérdezte egy kissé nyájasan a parancsnoktól, bár hangjában érezni lehetett a félelmet is.
– Aligha lesz jó nektek ez a nap – felelte fenyegető hangon a parancsnok. – Hol van a sarc, amit fizetnetek kell nekünk?
– De uram! – tiltakozott az öregember. – Hisz megöltétek fiainkat és elraboltátok minden értékünket, a lányainkat és a jószágot. Mégis mit adhatnánk még? Nincs már semmink!
– Bátor szavak ezek egy olyan embertől, aki ennyire gyúlékony viskóban él!
– Kérem, uram! – az öregember megadóan térdreborult a parancsnok előtt. – Mondja meg a nagyságos kánnak, hogy nekünk nincs semmink. Az utolsó kecskéinket is elvitte egy csapat nomád fosztogató.
– Szóval ti másokat is szolgáltok a nagyságos kánon kívül? – sziszegte a parancsnok, aztán a katonákhoz fordult, és azt mondta nekik: – Támadás!
A jelre a katonák vágtára ösztökélték lovaikat, miközben a falusiak menekülni próbáltak. Ám jóval lassabbak voltak a katonák lovainál, akik egyik embert tiporták el a másik után.
– Kérem, uram! Nem is kérem, hanem könyörgöm! Ne tegye ezt velünk! – rimánkodott az öregember.
A parancsnok válasz helyett előrántotta ferde pengéjű szablyáját, és egy gyors mozdulattal levágta az öregember fejét, akinek megcsonkított teste épp úgy dőlt el, mintha behódolna a hatalomnak. Baatar mindent látott, és az futott át az agyán, hogy le kellene dobnia a lovasát, de aztán arra gondolt, ha megtenné, akkor a parancsnok biztosan vele is végezne. Ezért aztán nehéz szívvel, de teljesítette a gazdája utasításait, aki arra ösztökélte őt, hogy a többi lóval közösen tereljék a megmaradt túlélőket a legnagyobb szalmatetős vályogházba, mely korábban magtárként funkcionált. Amikor már minden falusi az épületben volt, az egyik katona rájuk zárta az ajtót, miközben a többiek tüzet csiholtak, és egymás után gyújtották meg nyílvesszőiket. Aztán a parancsnok felemelte a kezét, amire a katonák megfeszítették íjaikat, majd amikor leengedte, tüzes nyílvesszők kezdtek záporozni a magtárra. A tűz gyorsan belekapott a szalmába, s nem sokkal később már kövér lángnyelvek nyaldosták a vályogházat. Eközben odabentről vad dörömbölés és sikolyok hallatszottak, de ahogy a mohó lángok egyre jobban elemésztették az épületet, úgy ezek a hangok is elhaltak, s a végén már csak a vidáman lobogó tűz pattogását lehetett hallani, miközben a levegőt az égett hús szaga töltötte be.
A katonák egész addig álltak ott, míg a kunyhóból csak füstölgő rom maradt. Akkor indulásra ösztökélték lovaikat, és a menet némán haladt a táborig. Mikor Baatar visszatért a karámjába, elcsigázottan feküdt le, miközben még mindig fejében visszhangzott a haldokló emberek sikolya, és érezte az égett hús szagát is. A fiatal mén arra gondolt, hogy minél hamarabb meg kellene szöknie Saichaniával. Csakhogy a kanca még mindig neheztelt rá, ráadásul, ha megpróbálna visszaszökni a családjához, akkor az emberek biztosan a nyomára akadnának, és mindannyiukat elpusztítanák. Ezért Baatar inkább úgy döntött, hogy vár. Hogy mire, azt ő se tudta. De abban biztos volt, hogy egyszer meg fog szabadulni az emberektől, és szabad lóként él majd Saichaniával, a végtelen sztyeppén.
****
Ahogy az ősz lassan felváltotta a nyarat, az éjszakák egyre hosszabbak és hidegebb lettek, a virágok lassan elfonnyadtak és a darvak csoportokba verődtek, hogy megkezdjék hosszú útjukat dél felé. Baatar gyakran figyelte az égen elhaladó, kecses sziluettjüket, miközben arra gondolt, hogy bárcsak neki is lenne szárnya, mert akkor elrepülhetne jó messzire, ahol nincsenek emberek, csak végtelen zöld, buja mezők, tele minden földi jóval. Ám az álmodozásait sokszor megszakították a katonák, akik a legváratlanabb időpontokban felszerszámozták, és kivitték őt egy karámba, ahol körbe kellett vágtáznia, miközben a hátán ülő harcos egyszer csak megfordult a nyeregben, és íját megfeszítve célba vette a karám különböző pontjain elhelyezett céltáblákat. Baatar minden egyes alkalommal hibátlanul hajtotta végre a feladatot, emiatt sokszor kapott dicséretet a katonáktól, hogy mennyire kezes és fürge. Ám egy szeles napon, amikor a fiatal mén legszívesebben elbújt volna a bokrok közé, vágta közben megbotlott az egyik fa árnyékában. A lovasa ugyan a hátán maradt, ám a kilőtt nyílvessző a céltábla közepe helyett a pálya földjébe fúródott, amire a karám szélén álló katonák hangosan nevetni kezdtek. Baatar lovasa pedig szitkozódva leszállt, aztán megragadta a szablyáját, és a lapjával agyba-főbe ütötte a fiatal mént. Amikor már úgy érezte, hogy a ló eleget kapott, visszaráncigálta őt a karámjába, és Temüdzsint vitte ki a pályára helyette.
Baatar egyszerre volt tanácstalan és ijedt. Amikor megtorpant, még nem tudhatta, hogy az őt fenyegető árny valóságos-e, ráadásul a lovasának sem esett semmi baja. Mégis ahelyett, hogy megdicsérték volna őt, hogy időben megállt, inkább jó alaposan összeverték. Ráadásul Temüdzsin a lovasa minden utasítását a lehető legtökéletesebben hajtotta végre, és Baatar már előre félt, hogy vajon a sebhelyes mén mit fog mondani neki, ha végzett. Kisvártatva a katona le is szállt Temüdzsinről, majd miután kedvesen megpaskolgatta a nyakát, visszavezette őt a karámba. Temüdzsin pedig olyan peckesen járt, mint egy győztes csataló, és amikor meglátta Baatart, arcán gonosz grimasz jelent meg.
– Látod, csikó, ez köztünk a különbség. Te még a saját árnyékodtól is megijedsz, én viszont bármit megcsinálok, amit az emberek kérnek tőlem.
– Ugyan, mindenkivel előfordul, hogy hibázik – forgatta a fülét idegesen Baatar.
– Csakhogy az emberek nem tűrik, ha hibázol – toppantott a lábával Temüdzsin. – A kutyák elé fognak vetni, akik alig várják már, hogy megízlelhessék a húsodat.
Baatar nem válaszolt, hanem hátat fordított a sebhelyes csődörnek. Magában megfogadta, hogy soha többé nem fog félni semmitől, és a következő néhány alkalom során a lovasai egyenesen le voltak nyűgözve a teljesítményétől.
Aztán egyszer csak betoppant a tél, szörnyűséges hideggel és hózivatarokkal. Baatart és a többi lovat pedig egy végtelen, hófödte mezőre vitték, ahol egy csapat ember és kutya vigyázott rájuk. Néha hoztak nekik friss szénát is, ám többnyire azzal kellett beérniük, amit a hó alatt találtak. Az időjárás se volt túl kegyes hozzájuk, mert amikor nem havazott, feltámadt a szél, és vadul vágta a lovak arcába a havat, miközben azok próbáltak összebújni, hogy nehogy kihűljenek. Ilyenkor nem számított, hogy ki a fölé és az alárendelt, vagy hogy ki kivel van jóban, így Baatar és Saichania is sokszor egymás mellé kerültek. A fiatal mén végtelenül hálás volt ezekért a pillanatokért, bár a kanca továbbra se volt hajlandó tudomást venni róla.
Pár héttel később aztán az időjárás enyhébb lett, de a tájat még mindig vastag hótakaró fedte be. Baatar óvatosan körbeszimatolt, aztán meglátta Saichaniát, ahogy a végtelen fehérséget nézi.
– Mi az, mit nézel úgy? – forgatta érdeklődően a fülét.
– Semmi közöd hozzá! – sunyított rá mérgesen Saichania.
A fiatal mén tett egy lépést a kanca felé, aztán azt mondta neki:
– Tudod, az jár a fejemben, hogy meg kellene szöknünk, és csatlakoznunk kellene a családomhoz. Kedves kis ménes, szerintem nagyon élveznéd a társaságukat.
– Nőj már fel végre, Baatar! – nézett rá dühösen Saichania. – Soha többé nem láthatod a családodat, ahogy abban is biztos lehetsz, hogy az emberek igáslovaként fogsz meghalni.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos. Alig néhány ember és kutya vigyáz most ránk. Könnyűszerrel megszökhetnénk, ha akarnánk.
Saichania egy pillanatra megfordult, és a hátát mutatta a fiatal ménnek. Aztán ránézett Baatarra, és tekintete egyszerre volt szomorú és félelemmel teli.
– Tudod, az én családomat kiirtották az emberek. Apámat agyonverték, amikor védelmezni próbált minket, anyámat pedig a kutyák tépték szét. Engem életben hagytak, de csak azért, hogy a szolgájuk legyek. Ha most elmenekülnénk, talán lenne egy szabad éjszakánk, vagy akár egy reggelünk is. De idővel az emberek úgyis megtalálnának és megölnének minket.
– Sajnálom, ami a szüleiddel történt, őszintén – Baatar vigasztalásul a fejét a kanca marjára helyezte –, és ígérem, nem fogom hagyni, hogy az emberek akár egy ujjal is hozzád érjenek.
– Hát ez igazán kedves tőled, de inkább segíthetnél megszerezni nekem az utolsó almát.
– Az utolsó alma? – nézett értetlenül Baatar a kancára. – Hiszen az alma nem nő télen.
– Hát, az egyik fán mégis maradt egy, még őszről – magyarázta Saichania. – De sajnos olyan magasan van, hogy nem érem el. Bezzeg, ha lenne itt egy erős és bátor csődör, ő biztos meg tudná szerezni nekem, ha szépen megkérném őt.
– Vedd úgy, hogy már meg is szereztem neked – nézett rá elégedetten a fiatal mén.
Azzal a két ló elindult a fák felé, miközben a szemük sarkából az embereket nézték, akik épp kumisszal próbálták felmelegíteni elgémberedett testüket, és emiatt nem vették észre a két elkóborolt lovat. Nem sokkal később Baatar meg is pillantott egy apró, aszott almát, ami egy vékony, magas fa legtetején nőtt. A fiatal mén közelebb ment a fához, és próbálta nyújtogatni a nyakát, ám az almát sehogy sem sikerült elérnie. Két lábra állt, de a gyümölcs még így is elérhetetlen messzeségben volt, ezért mérgében rávetette magát a fára. Csakhogy az nem bírta el a fiatal mén súlyát, és úgy tört el, mintha egy vékony bot lett volna, Baatar pedig a puha hóban kötött ki. Gyorsan patára szökkent, és megrázta magát, miközben Saichania peckesen odasétált az almához, de amikor megszagolta a gyümölcsöt, csalódottan megrázta magát:
– Fúj, ez már félig rohadt!
Aztán kedvesen ránézett a fiatal ménre.
– Azért köszönöm, hogy próbáltál segíteni nekem.
Baatar válasz helyett hosszasan bámulta a kancát. Érezte, hogy a szívében melegség árad szét és vadul zakatolni kezd, mintha bármelyik percben kiugorhatna a helyéről. Biztos volt benne, hogy Saichania nem csupán megbocsátott neki, hanem őszintén kedveli őt. Legszívesebben elvágtázott volna vele a naplementében, de tudta, hogy akkor az emberek végeznének velük. Ezért aztán odalépett Saichaniához, és a fogaival finoman vakargatni kezdte őt. A kanca pedig előbb elégedetten hunyorított, aztán ő is tisztogatni kezdte a fiatal mén bundáját. Pontosan úgy, mint egykor Baatar anyja is tette.
****
Bármennyire volt zord a tél, az egyre melegebb napokkal szemben folytatott harcban szép lassan alulmaradt, míg végül meghunyászkodva visszavonult. Először a jégcsapok kezdetek el folyamatosan zsugorodni a fák ágain, aztán pár hétre rá az összes hó elolvadt, és helyét a szivárvány minden színében tündöklő virágok vették át, miközben édeskés illatuk szétáradt az egész sztyeppén. A darvak is visszatértek távoli telelőhelyükről, hogy fészket építsenek és felneveljék fiókáikat. A sztyeppén minden állat boldognak és szabadnak tűnt, kivéve Baatart. Az elmúlt hetekben nagyon nyugtalan volt, mivel látta, hogy az emberek is azok. Mint a felbolydult méhkas, cikáztak fel-alá, miközben gyakran esett szó köztük idegen hódítókról, akik el akarták pusztítani a nagyságos kán birodalmát, és már több előőrsét is legyőzték. Még a mindig higgadt parancsnok is nyugtalan volt, és sokszor ordibált, nem csak többi emberrel, a lovakkal is, noha jól tudta, hogy ezt az érzékeny állatok mennyire rosszul viselik.
Aztán egyik hajnalban, amikor a Nap első sugarai vérvörösre festették a végtelen sztyeppét, a katonák talpig páncélba öltöztek, majd felnyergelték az összes lovat. A menetoszlop könnyű vágtába kezdett, mígnem egy nagy tisztásra értek, ahol minden néma és élettelen volt. Ekkor a katonák megálljt parancsoltak a lovaknak, aztán a parancsnok kiállt akhal-tekéjével a többi katona elé, és azt mondta nekik:
– Ma harcolni fogunk, és vagy győzünk, vagy meghalunk. De bármi is lesz, soha nem hagyjuk, hogy ellenség a nagy kán birodalmának békéjét fenyegesse!
A katonák válaszul hangos csatakiálltásban törtek ki, miközben több ló, köztük Baatar és Temüdzsin is prüszkölt egyet, mintha így fejezték volna ki, hogy készek a végsőkig harcolni. A parancsnok pedig büszkén végigtekintett seregén, aztán belefújt a kürtjébe, mire az egész hadoszlop megindult, és úgy vágtattak, mint a szélvész. Ám az ég egyszer csak elsötétült, mintha egy hatalmas viharfelhő telepedett volna rá. Csakhogy nem viharfelhő volt, hanem az ellenséges nyílvesszők hada. Sokan zuhantak le holtan hátasukról, miközben a lovak véres szüggyel rogytak a földre, s lassú haláltusájuk során agyonnyomták lovasaikat. Baatarnak szerencséje volt, mert egyik vessző se találta el, de amikor ránézett a lovasára, látta, hogy az élettelenül fekszik a hátán, miközben szeméből egy nyílvessző lógott ki. A fiatal mén hirtelen nagyon ideges lett, és csak az járt fejében, hogy minél előbb el kell hagynia a csatamezőt. Szerencséjére épp akkor indult meg egy csapat lovas, hogy megrohamozzák az ellenséget, s ezért Baatar is úgy tett, mintha velük tartana. Ám amikor a két rivális sereg találkozott egymással, a fiatal mén megfordult és elvágtázott a messzeségbe. A katonákat épp lefoglalta a harc, így senkinek sem tűnt fel a fiatal mén távozása.
Amikor már elég messze volt a csatától, Baatar gyorsan ledobta magáról a még mindig hátán ülő hullát, aki tompa puffanással landolt a földön, majd keresett egy nagyobb fát, és addig dörzsölte hozzá a kantárt és a nyereg szárát, míg azok el nem szakadtak és ő olyan csupaszon állt ott, mint mielőtt az emberek betörték volna. Ekkor megnyugodott, prüszkölt egyet, aztán nekiiramodott, hogy megkeresse a családját. Már jócskán esteledett, s a Nap tüzes korongja lassan eltűnt a látóhatár alatt, amikor Baatar megpillantott egy csapat vadlovat. Óvatosan közelebb ment az egyik idősebb kancához, és nagyot dobbant a szíve, mert az nem volt más, mint az anyja. De az nem ismerte fel a fiát, és idegesen sunyítani kezdett, amikor meglátta őt. Baatar tett még egy lépést az anyja felé, ám ekkor a semmiből lecsapott az apja, és mellső lábával egy nagyot rúgott a fiatal mén felé, jelezve, hogy az nem kívánt vendég náluk.
– De hát apa, én vagyok az! Már nem is ismersz meg? – nézett Baatar riadtan az apjára.
– Hazugság! – fenyegetőzött az apja. – A fiam meghalt. Takarodj a kancám közeléből, különben addig foglak rugdosni, amíg lélegzel!
Azzal rávetette magát a fiára, és beleharapott az oldalába. Baatar feljajdult, aztán vágtázni kezdett, mivel megértette, hogy itt többé nincs maradása. Az apja egy ideig még üldözte őt, de csak amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy a behatoló biztosan elég messze nem került szeretett kancájától, majd megfordult és visszavágtázott övéihez. Baatar pedig tisztes távolból figyelte az apját, ahogy az összeérinti az orrát előbb az anyjával, aztán az egyik kamaszodó csikóval, azt üzenve nekik:
- Ne aggódjatok, már elmúlt a veszély!
Baatar nyomban felismerte azt a csikót, a testvérét, akit annak idején féltékenységből bántott. Azóta már százszor megbánta, és legszívesebben odament volna hozzá, hogy bocsánatot kérjen tőle. Ám tartott attól, hogy az apja megint rátámad, ezért egy lépést sem mozdult. Egészen hajnalig állt ott. Akkor elnyomta az álom, és aludt is pár órát, de amikor felébredt, a családja már régen továbbállt, és ő ott maradt megint egyedül és magányosan. Sóhajtott egyet, aztán reggelizett a friss fűből, majd futásnak eredt, mert időközben rájött, hogy hol találhat magának megfelelő társat. Valakit, akit azóta szeret, mióta előszőr a szemébe nézett. A csatamező felé vette az irányt, és amikor odaért, csak egy nagy csapat halott katonát és lovat látott – köztük a parancsnokot és aranyszínű akhal-tekéjét –, amiken éjfekete hollók lakmároztak. Óvatosan poroszkált tovább, míg meg nem pillantotta egy zsemlyefakó ló tetemét, aminek a szívéből egy nyílvessző állt ki.
„Saichania… kérlek… ne te legyél az!” – gondolta idegesen Baatar, miközben érezte, hogy az agyából egy jéghideg érzés fut végig a gerincén, egészen a szívéig.
– Hát te még mindig itt vagy? – szólalt meg váratlanul egy ismerős hang.
Baatar gyorsan megpördült a tengelye körül, és megpillantotta Saichaniát, aki ugyanúgy megúszta sértetlenül a csatát, ráadásul időközben a nyergétől és a kantárjától is megszabadult.
– Saichania! Hát te élsz?! Jaj, annyira boldog vagyok, hogy nem esett semmi bajod! – Baatar addigi fájdalma nyom nélkül tűnt el, és érezte, hogy a testét kellemes meleg járja át.
Boldogan odaszaladt hozzá, aztán jó alaposan letisztogatták egymás bundáját.
– Én is örülök, hogy túlélted ezt a borzalmas csatát – nézett kedvesen a kanca. – Egyébként mostanáig téged kerestelek, és nem hittem, hogy pont itt fogunk találkozni.
Baatar abbahagyta Saichania tisztogatását, és hosszasan nézni kezdte őt. A kanca állta a tekintetét, és a fiatal mén érezte, hogy az összes vér az ágyéka felé áramlik, és tudta, hogy ideje kifejezni Saichaniának, mit érez iránta. Ám ekkor a halottakon lakmározó hollók szétrebbentek, és egyszerre csak ott állt előttük Temüdzsin.
– Szóval túlélted, csikó – nézett fenyegetően Baatarra –, és azt hiszed, a kanca a tiéd lehet. De csak a holttestemen keresztül, mert ő az enyém!
– Ha ragaszkodsz a harchoz, felőlem legyen! – nézett büszkén Baatar a sebhelyes ménre.
Temüdzsin megállt a fiatal mén előtt, miközben minden érzékszervével riválisát figyelte. Baatar ugyanígy tett, s hosszasan néztek egymással farkasszemet, miközben a patájuk között fütyült a szél. Izmaikat megfeszítve úgy álltak ott, mint valami elven kőszikla, s még az sem zavarta őket, ha a szél a pofájukba fújta a sörényüket. Mintha csak egy kilőtt nyílvessző lett volna, Temüdzsin megindult, és patáit Baatar felé lendítette, aki azonban elég fürge volt ahhoz, hogy kitérjen a támadás elől. A két mén felágaskodott, és egymást kezdték bokszolni és harapdálni, miközben Saichania riadtan figyelte őket.
– Tudod, Baatar, már régóta a bögyömben vagy – üzente gyűlölettől szikrázó tekintettel Temüdzsin. – De most végre elintézhetlek téged!
– Nincs sok esélyed ellenem, Temüdzsin, úgyhogy inkább add fel! – nézett vissza Baatar. – Ez már nem a karám, ahol te vagy az úr, hanem a vadon, az én otthonom, és itt te vagy az idegen!
– Milyen bátor szavak, csak kár, hogy nem igazak. Legalább igaz csődör módjára fogsz meghalni. Remélem azért a keselyűk élvezni fogják a húsod.
Azzal Temüdzsin megindult, hogy elkapja a fiatal mén nyakát, Baatar azonban számított erre, és mellső lábával belerúgott a sebhelyes mén nyakába, ami reccsent egy nagyot, és a csődör egy tompa puffanással landolt a földön. Baatar óvatosan odalépett a haldokló Temüdzsinhez, aki utolsó erejével ránézett, és a tekintetével azt üzente neki:
– Kérlek, Baatar, ne hagyj tovább szenvedni, légy gyors és irgalmas!
Baatar egy ideig hezitált, de aztán úgy döntött, hogy teljesíti a haldokló mén utolsó kívánságát. Ám mielőtt megtehette volna, látta, hogy Temüdzsin légzése leáll, a szeme pedig üveges lesz, ezért inkább némán odalépett Saichaniához, aki a füle billegetésével azt mondta neki:
– Örülök, hogy nem tetted meg neki, Baatar. Te nem vagy gyilkos!
– Nézd, én nem akartam, hogy így érjen véget a kettőnk közti nézeteltérés. – Baatar vett egy mély levegőt, aztán folytatta. – Én csak szerettelek volna megóvni téged, mert hát az a helyzet, hogy nagyon szeretlek.
– Eddig úgy gondoltam rád, mint egy csikóra – Saichania kissé odébb lépett, aztán ránézett a fiatal ménre, és azt mondta neki: – Tévedtem. Te egy csődör vagy, méghozzá olyan, aki képes megvédeni engem, és megtesz nekem bármit, amit kérek tőle. Én pedig mindig is ilyen csődörről álmodoztam.
Közelebb lépett Baatarhoz, és összeérintették az orrukat, miközben a fiatal ménnek különös bizsergés járta át a testét. Aztán Saichania felemelte a farkát, Baatar pedig finoman rámászott a kanca hátára, és testének lágy ringatózásával kényeztette őt. Aznap éjszaka felváltva őrködtek, bár Baatar leginkább az alvó kancát figyelte. Reggel pedig együtt legelésztek, s miközben a napok egy versenyló sebességével vágtattak el mellettük, Saichania hasa gömbölyödni kezdett. Aztán a következő tavasz egyik meleg hajnalán Baatar arra lett figyelmes, hogy kancája mellett egy apró csikó fekszik. Boldogan rohant oda hozzájuk, és jó alaposan megvizsgálta újszülött fiát, aki épp olyan rókavörös volt, mint ő. Miután a csikó sikeresen lábra állt, Baatar árnyékként követte, sokszor játszott vele, vigyázott rá és tanította őt. Ahogy múltak a hónapok, a csikó egyre erősebb és magabiztosabb lett, miközben Saichaniának ismét gömbölyödni kezdett a hasa, és a rákövető tavaszon életet adott egy kancacsikónak. Baatar pedig odavezette a fiát az újszülötthöz, s a füle billegetésével azt mondta neki:
– Látod, fiam, ő a húgod, aki miatt anyádnak az első pár hónapban egy kicsit kevesebb ideje lesz arra, hogy veled foglalkozzon. De ne hidd azt, hogy emiatt kevésbé szeretne téged, mert te és a húgod egyformán fontosak vagytok nekünk. Éppen ezért arra szeretnélek kérni téged, hogy soha ne légy irigy vagy féltékeny rá, hanem segítsd és támogasd őt.
A méncsikó hallgatott az apjára, és kedves, megértő nagytestvér lett belőle, ahogy a húgából is. Baatarnak és Saichaniának pedig számtalan csikója született, és még évszázadokkal később is úgy emlékeztek rájuk, mint a vidék legendás lópárjára, akiknek vérvonala ma is él a sztyeppe vad szülötteiben.
(Kép forrása: Pexels)