Megláttam egy angyalszárnyat.
Hóból. Hevert egy dérbe dermedt levélen,
a vékony jégen.
Körbepillantottam, vajon hol a párja,
s főképp, ki hagyta el?
Merre lehet most a szárnya-hagyott
égi lakó?
Nagy recés talpnyomok között,
kerestem egy kisebbet, no de mekkora
egy angyal lába?
És a hóban fázik vajon? És hova tűnt?
Egy kucsma peremén
utazik már egy plázába mondjuk?
Ugye nem?!
Jó napot, eladó szárnyuk
van, kérem? – kérdi. Inkább egy rőt mókus
a fenyőről kus-
hadjon mellé, kapja fel, vigye be
az odúba, adjon
neki mogyorót, esetleg diót.
Vagy fügét.
Az olyan égibb finomság.
De ha egy kisgyerek kabátzsebébe ült,
hogy csupasz, kihűlt
lábát melegítse, az is remek ötlet.
Titokban a zsebből
kieszegeti a ropimorzsát.
Vagy csokit.
Valamiért azt gondolom,
mindenképpen enne valamit az angyal.
Érkezett a faggyal,
hát ő is csak ember, megéhezett nyilván,
hosszú onnan az út.
A csipkebogyó mind jégbe hűtve.
Mit egyen?
Hoppá! Etető koccan egy
nyurga fenyő fehérbe fagyott kérgéhez.
Nocsak, ez gyanús.
A derékig csupasz törzs mellé magasról
szárnyszerűen omlanak a hóval
borított
ágak. Milyen különös, hát
üreskedett épp itt egy madáretető…
A nagy Teremtő
idebiggyeszthette. Angyalnak ismerős
formájú, hósúlytól
szárnyként szétterülő ághoz mondjuk,
odúként.
Talán ahogy a kis lyukon
beillesztgette magát – mert lássuk be, a
cinke, vörösbegy
kisebb egy angyalnál, s rájuk méretezett
az odú-bejárat –
úgy sejtem, akkor történhetett, hogy
leesett.
Melyik oldali lehet ez?
Ha így nézem, jobb. Ha amúgy a bal. Vajon
fájt neki? Azon
gondolkodom, ha ideteszem a kőre,
jó lesz itt? Rátalál?
És visszanő, vagy csak felcsatolja?
Biztos van
megoldás… s uzsgyi dologra!
Hiszen nyilván nem véletlenül érkezett.
Hm. Listát is vezet
mondjuk, hogy mik a teendői? Amolyan
első-utas angyal
lehet ez… Elég mély víz, na! Pont egy
erdőbe!
Felkészítőt kapott vajon?
Felelt jóságból? Írt nagydogát emberből?
Röpit gyerekből?
Mondták neki, hogy ők látni fogják? Szívvel…
S a felnőttek alig?
Tanulta mondjuk az égtájakat?
Számít az?
Gondolom, többen is jöttek.
Egy egész osztály, vagy évfolyam. Haverok.
Barát-angyalok.
Ki-ki teszi a dolgát, aztán ha vége,
vissza, fel. Érzem én,
ügyes lesz. Biztos. Csak rosszul indult.
Szárnyilag.
Milyen büszke lesz viszont, ha
ámulnak a többiek: ez durva! Jó ég!
Így indult, s lám még-
sem vallott szégyent, sem hozott ránk. És mondják,
neki kezét rázva,
végül tényleg te lettél a legjobb
közülünk.
Legyen így! Milyen jó, hogy a
napfordulót, fény születését itt vártam.
Szárnyat találtam.
Jó nekem. Így most viszonozhatok ezt-azt.
Ideteszem hát a
szárnyat a madáretető alá
a kőre.
(Fotó: Artem Podrez, kép forrása: Pexels)