Két héttel korábban:
Az esőcseppek kopognak a háztetőn, így a reggeli rohanásban leveszem az esernyőmet is a fogasról. A gangra kilépve belebújok a kabátomba, és miközben bezárom az ajtót, meghallom, hogy a szomszéd ajtó nyikorogva kinyílik. Egy fiatal nő lila esőkabátban és vastag fekete keretes napszemüvegben lép ki a függőfolyosóra. Pár napja új szomszédom van, eddig azt hittem, hogy csak egy részeges férfi lakik mellettem, aki magányában üvöltözik és tör-zúz, hogy felhívja magára a figyelmet. Ahogy meglátom a lányt, a történet darabkái a helyükre kerülnek. Ha valamire megtanított a szüleim viharos kapcsolata, az az, hogy ilyen bánásmódot senki sem érdemel. Amikor elköltöztem otthonról megfogadtam, hogyha valaha tudok segíteni valakinek, aki hasonló helyzetbe kerül, mint én és az anyám, akkor mindent elkövetek, amit csak tudok.
Hangos csörrenéssel beledobom a kulcscsomómat a táskámba. A lány meghallja, hogy nincs egyedül, és felém fordul.
– Jó reggelt! Még nem volt esélyem bemutatkozni, Tímár Lili vagyok – köszönök neki illedelmesen, miközben rápillantok az órámra, szerencsére időben indultam, így nem kell rohannom.
– Jó reggelt! Nagy Boglárka vagyok, örvendek – mondja monoton hangon, mintha egy robot beszélne hozzám. Miközben beszél, nem veszi le a napszemüvegét, ami nagyon zavar. Mielőtt bármi mást mondhatnék neki, gyors léptekkel a lift felé veszi az irányt. Követem, majd ahogy közelebb érek hozzá, lassan kinyújtom felé a kezem, és gyengéden megérintem a vállát. Ekkor felém fordul.
– Bocsi, nem szeretnélek feltartani, csak még azt szeretném mondani, hogy ha bármibe tudok segíteni, akkor nyugodtan szólj! – mondom neki, és kifújom az eddig bent tartott levegőt.
– Köszi, de rendben vagyok – dobja oda nekem a választ, mintha egy jól begyakorolt szöveget mondana vissza.
Valami nem hagy nyugodni, így miközben a régi, rozoga lift elindul felénk, kiveszek egy névjegykártyát a táskámból. Ha csak egyvalakinek tudok segíteni, aki hasonló helyzetbe került, mint mi, akkor megteszem. A lány ide-oda toporog, miközben olyan szorosan fogja a táskája pántját, hogy elfehérednek az ujjai. Amint megérkezik a lift, gyors léptekkel indul meg a boltíves kapu felé.
– Bogi! – szólok utána. – Itt a névjegykártyám, mégiscsak szomszédok vagyunk, ha bármi történne, akkor ezen a számon mindig elérsz.
Visszafordul, de nem veszi el azonnal a kártyát a kezemből. Én is hezitálnék, ha egy olyan barommal élnék együtt, aki miatt napszemüvegben kell kimennem az utcára télen. Lassan kinyújtja a kezét, és elemeli a kezemből a kártyát.
– Szép napot! – mondja halkan, miközben siet a kapu irányába. Én még mindig a lift előtt állok. Valószínűleg nem fog segítséget kérni, hiszen anyám sem kért, de egy próbát megér. Kilépek a sivár utcára, kinyitom a szivárványos ernyőmet, és elindulok az irodaház felé.
…
Most:
“Kérlek, gyere át!”
Ismeretlen szám. Bogi. Azonnal felpattanok a fotelemből, belebújok a papucsomba, ahogy kilépek a gangra, megcsap a hideg levegő. Vadul kopogtatok a szomszéd ajtón, de válasz nem érkezik. A pulzusom az egekben. Óvatosan lenyomom a bronz kilincset, és próbálok nem a legrosszabbra gondolni. Az ajtó szinte magától kinyílik, a konyában találom magam, ahol a koszos edények a mosogatótálcában tornyosulnak. Lassan veszek egy mély levegőt, a lakásban néma csend uralkodik. Ügyelve arra, hogy ne csapjak zajt, lábujjhegyen a nappali felé veszem az irányt. Bogi mozdulatlan teste a földön hever, mellette a telefonja, aminek jól láthatóan betört a képernyője. A szívem vadul kalapál, gyors léptekkel odasietek hozzá, és letérdelek mellé. Gyengéden megpróbálom magam féle fordítani, majd a mellkasára fektetem a kezem. Lélegzik. Kifújom az eddig benn tartott levegőt, és tárcsázni kezdem a 112-őt. Bogi meghallja, hogy kicsöng a telefon.
– Ne! Lili, kérlek ne! – próbálja kierőltetni magából a szavakat. Nehezen veszi a levegőt, és látom, hogy az egész felsőteste tele van kék-zöld zúzódásokkal. Csupán egy melltartót visel.
– Shhh! Minden rendben lesz – kezdem nyugtatni, de látom a szemében a rettegést. A hívás még mindig csak a kicsöngésnél tart.
– Lili, menj el! – utasít Bogi, és megszorítja a kezemet. Szenved. Orvos kéne neki minél előbb. Mikor végre megszólal valaki a vonal másik végében, Bogi nehézkesen felém fordítja a fejét, és a tekintette megállapodik mögöttem. A szeme hirtelen elsötétül, és az egész teste elkezd remegni. Ekkor meghallom magam mögött a halk, de határozott lépteket. Ez nem történhet meg újra, de már nem tudok elmenekülni. Behunyom a szemem. Próbálok mély levegőket venni, de semmi értelme.
A gyermekkori házunk tágas nappalijában találom magam, elszorul a torkom, és földbe gyökerezik a lábam. Anyám vészjósló tekintetéből tudom, hogy mi következik. Mélyen a szemembe néz, és szavak nélkül közli, hogy erősnek kell lennem. Apám léptei lassan közelednek felénk. Nem szabad ellenkeznem, akkor csak rosszabb lesz. Minél előbb túl leszek rajta, annál jobb. Ideért. Keze fenyegetően a tarkómra simul, cigaretta és alkohol szaga keveredik a levegőben. Már megint a kocsmából jött. Anyám még mindig a szemembe néz. Képtelen rá, hogy elhagyja az apámat, mert a maga bizarr módján szereti őt. Kinyitom a szemem. Anya vagy Bogi fekszik előttem, fogalmam sincs. El akarok menekülni, de már túl késő. Egyszer csak éles fájdalmat érzek a fejemben. Anya rám mosolyog, és azt suttogja, hogy sajnálja. Valami fokozatosan beteríti az elmémet, mintha behúznák a függönyt, és végül teljesen sötét lesz.
(Fotó: Maria Orlova, kép forrása: Pexels)