Category: trauma/írás

Nagyon szerettem volna meghalni, hogy reggel ne kelljen felébredni és rájönni, hogy ez az egész tényleg megtörtént, de a halál, csak úgy, mint az álom, távol maradt, így nem lett volna miből felébredni. Helyette megállíthatatlan folyamként ömlöttek a könnyeim még akkor is, mikor te már rég aludtál, és még akkor is, mikor reggel fél hétkor megszólalt az ébresztőd, felkeltél, kimentél megmosdani és reggelizni.

Nem emlékszem, mikor szoktam le a sírásról, vagy arról, hogy egyáltalán kérjek valamit. Talán egy vasárnap történt.

A hátsó ülésén gyerekek ültek és nevetve mutogattak a szennyes, szürke vízben gázoló mezítelen lábakra, ám Anna mit sem törődve velük igyekezett minél hamarabb a szemközti, harmadik emeleti kis lakása felé, miközben meleg törölközők lebegtek a szemei előtt.

Egy rohadt éve, magányos vagyok, a pasim 3 hónapja alig ér hozzám, ebből 2 hónapja folyamatosan ömlik belőlem a vér, száz kilósra híztam, egész nap otthon ülök, mert home office-ban dolgozom, vállalkozóként véresre keresem magam (na ja…), a pénzt terápiára, személyi edzőre és istentelenül sok kajára, meg egyre nagyobb méretű bugyikra költöm, és cigire, amit titokban szívok el az erkélyen.

Másfél éve vagyunk együtt, de egyszer se mondta, hogy szép, vagy csinos lennék. Egy szaros bók se hagyta el a száját soha. Régen mennyi csinos ruhám volt! Most felvenni se tudnám egyiket se: nincs hova, nincs mire.

Visszabújok melléd az ágyba. Az oldaladon fekszel, nézem, ahogy alszol. Végtelenül békés vagy álmodban is. Még akkor is ilyennek látlak, mikor úgy horkolsz, mint egy traktor. A karjaid keresztben. Nem tudom eldönteni, hogy öleled magad, vagy elzárkózol tőlem.