A nap felkelt. Tekintete végigbukdácsolt a felszántott földön. Béla bácsi már javában dolgozott. Paprikát és padlizsánt ültetett így késő tavasszal. Göcsörtös kezei precíz határozottsággal mozogtak, nagy szakértelemmel és odafigyeléssel végezte munkáját. Szerette ezt az életet, a friss levegőt, a gyümölcsfáit, rózsabokrait és a fűszeres kertjét. Azt bánta csak, hogy nem fejezte be a műszaki egyetemet Szegeden, mert a gépekért és elektromos szerszámokért egyenesen rajongott. Autójától kezdve egészen láncfűrészéig, mindent módosított és optimalizálni igyekezett. Csavaros észjárásának hála, ösztönösen átlátta a bonyolult szerkezetek működési mechanizmusait. Felesége nagyon szerette. Szelíd alárendeltséget és büszkeséget érzett, ha a férfire pillantott. Életüket már jó negyven éve összekötötték, így különböző világaik úgy egybeforrtak, hogy olykor gondolataikról sem tudták megmondani, hogy a sajátjaik-e, vagy a másikéi. Most azonban nem álltak jól a dolgok. Az asszony beteg volt, és az állapota napról-napra romlott. Már az ágyból sem tudott kikelni, Béla bácsi pedig már nagyon öreg volt ahhoz, hogy a kertet is, meg az asszonyt is ápolja, az elkeserítően kevés alvás mellett. Ugyanis Gréta nénit (mert így hívták a feleséget) esténként görcsrohamok és magas láz kínozta. Gyakran hányt is, nem maradt meg benne az étel. A faluorvos értetlenül állt az eset előtt, nem tudta pontosan diagnosztizálni a kórságot, de valami vírusfélére gyanakodott. Naponta kétszer járt ki a házaspárhoz, és jobb híján infúziókat adott, hogy némi tápanyagot juttasson az idős hölgy szervezetébe, és elkerüljék a kiszáradást.
Tíz óra felé Béla a kisboltba ment. Nagyon sietett, hamar haza akart érni. Szerencsétlenségére, mikor a kenyeret a kosarába tette, megszólította Ágnes asszony, aki hírhedt pletykafészek és szembeszomszédjuk volt. A férfit már a hangjától is kirázta a hideg. Mindig megnyomta a „T” betűt a szavak végén, ami magas hanghordozásával együtt úgy hatott, mintha pattogós cukrot rágcsálna, vagy mintha ciripelne. Emellett még direkt kihangsúlyozta és túlöltötte tájszólását is. „Hugy van, Grétukám? Mögint ekapta a gürcs? Öszöm a lelkömet!”, kezdte álaggodalmasan. A férj tudta, hogy egyedül a kíváncsiság fűti a vénasszonyt, és fikarcnyi együttérzés sincs a szívében. Rövid, visszafogott mondatokban válaszolt hát, és igyekezett illedelmesnek maradni. A nő így is még húsz percig „kínozta”. Főként az érdekelte, hogy időben megjött-e náluk a tizennegyedik havi nyugdíj, és ha megjött, ugyan mennyit kaptak? Viszont a pénztáros Ilonka figyelmes és kedves ember volt. Gyorsan felmérte a helyzetet, megszakította a beszélgetést, és unokáiról kezdte kérdezni a tolakodót, aki természetesen egy ilyen „felkérésnek” nem tudott ellenállni. Az idősember hálás volt, és úgy suhant ki a bolt ajtaján, mintha csak harminc éves lenne.
Hazafelé belebotlott az útpadka szélén ücsörgő Rádai Zsigmondba, aki arcát tenyerébe rejtve zokogott. Mikor megszólította, az ránézett, és ekkor már látszott, hogy a kisfiú mosolyog, és a könnyek nevetéssel vegyülnek. Az édesanyja rákos volt, és már csak hetei lehettek hátra, de most délelőtt hirtelen jobban lett. Kipattant az ágyból, főzött és sütött, és olyan jó étvággyal evett, mint azelőtt még soha. Hihetetlen volt a történet, ő pedig tudta, hogy az ilyesmi előfordulhat a végső eltávozás előtt, de nem akarta letörni az ifjú örömét, így csak jókívánságait fejezte ki.
Két nap telt el, és Rádainé már boltba járt, kiteregette a ruhákat, etette a jószágokat és takarított. A faluorvos szerint kitisztult a tüdeje, egészségesen lélegzik, nem hallatszanak a zörejek. Gréta állapota azonban tovább romlott. Olyan rohamokat szenvedett el az este, hogy az eszméletét is elvesztette. Béla a kórházba nem akarta bevinni, mert úgy gondolta, hogy ha ezt megteszi, nem látja többé szerelmét. Felkereste tehát Zsigmondot, és kifaggatta a csodálatos gyógyulásról. Remélte, hogy feleségén is segíthet az a titok, ami az anyát megmentette az elkerülhetetlentől. A fiú kezdetben lesütötte tekintetét, és kelletlenkedve kezdett mesélni. Nem azért, mert nem akart segíteni, hanem mert láthatóan rettegett. „Az örvényesi háziorvos. Azt hívja fel Béla bácsi!” – mondta remegő hangon, majd bólintott, és elsétált. Örvényes a szomszédos falu volt. Az ottaniak mind zárkózott, szűkszavú emberek, akik inkább csak megtűrik az odalátogatókat, mintsem szívesen fogadják. Az utóbbi években teljesen elszigetelték magukat, így nehéz bármiféle információhoz jutni, már ha nem szeretnénk személyesen odalátogatni. Éppen ezért, csak az onnan Nagylakra költözött Kosárkás Ferenc segíthetett. A faluházban dolgozó gondnok kissé hezitált. Aggodalom ült a tekintetén, mind a kérés, mind az idős asszony miatt. Végül egy régi papírfecnit nyomott a kérlelő kezébe, rajta a vágyott telefonszámmal. Az hazasietett, és tárcsázott. A vonal végén egy mély és határozott hang válaszolt. Miután végighallgatta a panaszokat és a betegség tüneteit, hidegen csak annyit mondott: „Hat órára ott vagyok”, majd bontotta a vonalat.
Még fáradt fényben úsztak a lombok, amikor a Rózsasori kisházba becsöngettek. Béla kirohant, és lelkesen ajtót nyitott. Egy magas, görnyedt, szinte kórosan sovány ember várakozott a kerítés előtt, kezében orvosi táskával. Kalapja alól ősz tincsei mint hagymagyökerek bújtak elő. Beesett, feszes arcát tovább szigorította a pápaszem mögött megbúvó fekete tekintet.
– Ön Vágel Béla? – kérdezte rezzenéstelenül
– Igen, Doktor Úr! A feleségem odabent van, kérem jöjjön!
A szakember alaposan megvizsgálta a pácienst. Vérnyomást mért, pupilla reflexet ellenőrzött, torkot és nyirokcsomókat vizsgált, légzést és tüdőhangot figyelt, de még vércukorszintet is mért. Miután az alkar és a felkar izmait áttapogatta, jelzett a férjnek, hogy menjenek át a nappaliba, hogy négyszemközt beszélgethessenek.
– A felesége haldoklik, uram – kezdte elgondolkodva. – Én tudok segíteni, de igencsak borsos áron dolgozom. Nem biztos, hogy meg tud vagy meg akar fizetni.
– Nem érdekel, hogy mennyi! Meg fogom adni, higgye el! Mi a baja az én Grétámnak?
– Számít az? Megmondtam, hogy meg tudom gyógyítani. Szerintem ez a fontos – felelt nyugodt hangszínen a vézna.
– Akkor tegye a dolgát, én pedig nem maradok adósa!
– Bármit odaadna érte? Akármit? – kérdezte közelebb lépve és kissé felajzva a gyógyító.
– Hát persze! De minek kérdezget ilyeneket?
– Rendben. Csak egy kérdésre kell válaszolnia. Az lesz a fizetségem, cserébe a szerelme életéért. Ha önnek így megfelel.
– Mégis miféle doktor maga? Mit szórakozik? – kiáltott fel dühödten a férj.
A csontos ember ekkor kihúzta magát, így fejével már a csillárt súrolta. Lassan és baljósan a méltatlankodó fölé hajolt, és mély, rekedtes hangján megkérdezte: „Hova kopogjak be?” Béla nem tudott se szólni, se mozdulni. A kérdés egyszerűnek, váratlannak és értelmetlennek tűnt, de a látogató félelmetes komolysága, bujkáló vágyakozása, és a hangulat, amit sugárzott, rettenetes jelentést sejtetett. Ahogy újra végigmérte a szilárdan rámeredő alakot, érezte, sőt tudta, hogy valami borzasztó dologra ad felhatalmazást, ha válaszol. „Hova kopogjak be?” – hangzott ismételten a kérdés, kissé türelmetlenebbül. A csillár finoman remegni kezdett, és mintha árnyak futkostak volna a falakon. A férfi félelmében összeszorította szemét, és remegni kezdett. Olyan rettenetet érzett, amit azelőtt még soha. Mindent sötétnek és hidegnek érzett. Mintha lassan kezdték volna kipréselni belőle a levegőt. A következő pillanatban a sovány alak acélosan fagyos kezét vállán érezte, lehelete arcába csapódott. „Utoljára kérdezem meg. Hova kopogjak be?” Választ kellett adni, vagy Grétát elengedni. Ez járt a fejében. A szoba ablaka felé mutatott szégyenkezve, melyen túl a szemközti házikó szunyókált. „Oda”, adott hangot keserű elhatározásának az idősember. A doktor az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és pár másodpercig meredten bámult a semmibe, mintha olyan dolgokat kémlelne, amiket csak ő láthat. Így szólt:
– A felesége holnapra meggyógyul. Aludjon nyugodtan. Ahogy látom, magára fér.
– Kicsoda maga? Talán a…
- – Én Dr. K vagyok. Se több, se kevesebb. Jó lábadozást. Viszontlátásra!
Azzal megemelte kalapját, ismét összegörnyedt, és távozott. Béla azonnal feleségéhez szaladt, aki békésen szuszogott az ágyban. Az estét mégsem mellette, hanem a nappaliban, a karosszékben töltötte, kávét szürcsölgetve. Ágnes asszony házát figyelte, és remélte, hogy senki se fog bekopogni hozzá. Így is történt.
Másnap reggel Gréta keltette egy bögre forró kakaóval, és csókot nyomott homlokára. Valóban meggyógyult. Béla azonban feszült maradt. Önvád marcangolta. Ez afféle mélységű érzés volt, ami a legvidámabb és legderűsebb napokat is szürkébe csomagolja. Nem tudott felszabadultan örülni.
A délutáni órákban a szomszédos utcából kiabálás foszlányai szűrődtek át. Nemsokára az emberek kitódultak és odasiettek. A férfi és felesége is a tömeggel hömpölygött. Elborzadva látták, ahogy Rádainé, párja mozdulatlan testére borulva kiabál és zokog. Nemsokára jött az orvos, aztán a mentő, végül pedig a hullaszállító. Az elhunytat senki sem szerette igazán, csak a hűség esküjét becsülettel megtartó felesége. Mindenki tudta, hogy Rádai László csalja a jóasszonyt, részeges és nem is dolgozik. Amíg a nő beteg volt, a kis Zsigmond ápolta, aki tíz életéve ellenére felelősségteljesebb és odaadóbb volt, mint az apja.
Béla nyugtalan volt. Tudta, hogy a tegnap este és a mai nap is valóságos, mégis képtelen volt e tényt elfogadni. Kellett valami kézzelfogható, valami bizonyos, ami mindent helyre tesz és megmagyaráz. Fogta magát, és amíg senki sem figyelt, az elhunyt háza körül kezdett kutakodni. Semmit sem talált, pedig még a kertbe is beszökött. Elkeseredetten leült az útszéli padkára, és csak bámult ki a fejéből. Nem volt semmilyen gondolata. Pár perc múlva, szeme sarkából megpillantotta Zsigmondot, aki szó nélkül mellé telepedett. Mackónadrágja zsebéből előhúzott három fehér madártollat, és átadta a férfinek. „Ez minden Béla bácsi. Ma reggel, az ablakpárkányon találtam.”
Az élet nem magyaráz meg mindent. Folyik. Egyedül csak iránya van. Vágyunk a megismerésre, a biztonságra, és szeretjük a kiszámíthatóságot. Ha elménk nem akarna és csendesen szemlélne, talán többet érthetnénk. Béla később ellátogatott Örvényesre, de ott nem volt semmilyen Dr. K nevű háziorvos. Küzdelmét, hogy felfogja a történteket, feladta. Elhatározta, hogy soha többé nem kívánja, hogy máshogy legyen, aminek nem szabadna máshogy lennie. Ezt Tóth Ágnes temetésén fogadta meg, miután lezárták a koporsót.
Fotó: Thea Cintia Paixão da Silva, kép forrása: Pexels