Apró léptekkel indul a villamosmegállóból a templom felé. A kabátzsebébe rejtett tenyere izzad. Azt mondja magának, csak azért, mert fél, hogy elcsúszik a jégen. Pedig a sódarabok biztonsága ott ropog a talpa alatt. A modern templom melletti vaskapun túl végre meglátja az urnatemető fehér falait. A bejárat előtti füves területen idős nő áll egy kempingasztal mögött, ráncos, vékony ujjaival maga készítette kis koszorúkat árul. Ezer forint darabja. Milyen olcsó, gondolja. Pedig mennyi vele a munka. Mindig csodálta a kézműves embereket, neki semmi ilyesféle tehetsége nem volt, úgy hitte, gyerekkorában nem alakultak ki jól a finommotorikus képességei. A szülei ezzel sem foglalkoztak. Az anyja még talán, de ő sosem szegült ellen az apjának, annak a hatalmas, rozmárszerű férfinak, aki terebélyes testével terpeszkedett el a megfonnyadt kanapén. Rozmárbajsza mindig fel-le himbálózott, miközben rezgő tokával mormolta; ki mit és hogyan nem tehet meg.
Keserű ízzel a szájában fordul az árus felé. Kiválaszt egy narancs és bordó szárított virágokkal díszített koszorút. A keze dideregve megremeg, mint egy harmatcsepp egy levél végén, amíg kihúzza a kabátja meleg biztonságából. Fizet, köszönömöt mormol, majd átlépi a vaskaput. A szél mogorván feltámad. Orráig húzza a fekete kötött sálat, térdig érő szürke szövetkabátjának gallérját felállítja. Menetel a széllel szemben, mintha csak egy halotti menet utolsó, elfeledett tagja lenne.
Az első karácsonyra gondol, amire emlékszik. Talán négy-öt éves volt, a húgát még babakocsiban tolta az anyja, miközben őt az apja szánkón repítette a térdig hófödte mezőn. Akkor nem zavarta sem a csípős hideg, sem az apja közelsége.
Az urnatemetőben kevesebben vannak, mint halottak napján, akkor az anyja azt mondta, heringparti volt. Ahogy halad az apja sírja felé – 11-es parcella 6. sor –, a gyomra körül az ismerős, görcsös érzés lassan felkúszik a torkába, és gombócként a garat falára telepszik. Az anyja szerint halottak napján meg a születésnapján is illene kimennie az apjához, de az a karácsonnyal együtt már évi három alkalom lenne. A születésnap miatt még senki sem szólja meg, a halottak napi mulasztás is érhető, de hogy karácsonykor se látogassa meg? Ezt még talán az apja sem érdemli meg.
Pedig tudja, most is az lesz, ami nyolc éve mindig: nagy nehezen megtalálja az apja nyughelyét, egy darabig ott fog előtte ácsorogni, talán még a körmét is rágja majd, ahogy gyerekként is tette, ha a rozmár maga elé rendelte. Néha érez valami kaparászó érzést, de azt gondolja majd, csak a gombóc lóbálja a lábát, és igyekszik nem tudomást venni róla. Áll, amíg a tenyerére rá nem szárad az izzadság, amíg a szája remegni nem kezd a hidegtől, és amíg azt nem gondolja, ha most valaki figyeli őt, elismerően bólint majd: igen, ez a nő éppen elég időt tölt az apja sírjánál.
Az apjának amúgy sincsen rá semmi szüksége, hogy itt legyen. Ott az anyja, aki legalább heti egyszer kizarándokol ide. Azt mondja, beszélget az apjával. Persze, köszönni ő is szokott, de szólni csak ritkán. Nem hisz abban, hogy a márványlap mögött bárki is van, aki meghallgatná őt. Bár, talán az anyja a szerencsés. A semmivel beszélgetni még mindig jobb, mint állni a márványtábla előtt, és nem érezni semmit.
Nem úgy, mint a nyolcadik karácsonyán, amikor először érezte, hogy valami épp megváltozik. December 24-én délelőtt a szomszéd bácsi mindannyiukat áthívta koccintani. Az anyja nem akart menni, mert neki meg kellett még sütnie a bejglit, ezzel az apja egyet is értett – a rozmár tokája úgy rezgett bólogatás közben, mint az erkélyre kitett kocsonya –, de ahhoz ragaszkodott, hogy a lányai vele tartsanak. Ő inkább az anyja mellett sertepertélt volna; nem szerette a szomszéd bácsit, mert mindig szúrós szaga volt és a foga meg a bajsza sárga volt. De az apja bátorítására – a rozmárbajusz felfelé billent, ilyenkor tudta, jó a kedve – mégis átment a húgával. Megborzongott, mikor a szomszéd bácsi hozzálépett, és egy pohár meggylevet nyomott a kezébe: „Képzeld azt, hogy bor!”
A házban nagyon hideg volt, mert a szomszéd bácsi piára költötte a fűtés árát – magyarázta egyszer az apja, és fintorgott. De játékok még tévé sem volt, ezért a húgával unalmukban a leheletüket figyelték, ami párát vont az arcuk köré, éppen úgy, mint most a 11-es parcellát keresve. Amikor már ezt is elunták, arra kérte az apját, induljanak haza. Az megígérte neki, hogy hamarosan mennek és majd együtt feldíszítik a karácsonyfát, de most hadd igyon még egy pohárral.
A még egy poharat aztán újabb poharak követték, és már sötétedett, amikor az apja imbolyogva felkelt a kanapéról. Rá és a húgára támaszkodva támolygott haza. Az anyja lisztes kézzel, maszatos arccal nyitott ajtót. Átvette a terhet a lányaitól, és a hálóba kísérte az apját, aki csak akkor került elő, amikor ők hárman hazaértek az éjféli miséről. A karácsonyfát végül a húgával ketten díszítették fel. A csúcsdísz csak másnap került fel. Azt mindig az apja tette fel, mert ő volt csak olyan hatalmas, hogy elérje a karácsonyfa tetejét.
Ahogy a parcellák közt keresgél, arra gondol, ha erőszakosabb lett volna és azt mondja, ne igya meg azt a még egy poharat, akkor talán tényleg együtt díszítették volna fel a fát, és az apja ott lett volna akkor is, amikor megjön a Jézuska, meg vacsorakor is, és talán még az éjféli misére is elment volna velük.
És akkor talán a soron következő karácsonyok is máshogy alakultak volna.
Így viszont a szomszéd bácsi poharai után újabb és újabb poharak következtek. Először csak otthon, aztán a szomszéd bácsinál meg a kocsmában, majd parkokban, aluljárókban, végül a munkahelyen is.
Az apja pedig – az a mindig magabiztos, rozmárszerű férfi – egyre halványabb lett. Idővel neki is szúrós szaga lett, és noha a bajsza nem sárgállott a cigarettától, ő mégis egyre inkább elhúzódott tőle. Kezdetben mégsem sikerült elbújnia a rozmár alkoholgőzös dühe elől. Megérinti a szája feletti apró sebhelyet. Azt a tizennegyedik karácsonyán szerezte. Akkor tanulta meg, mikor kell távol maradnia az apjától: akkor, mikor a tokája izzadni kezdett, a mélyen ülő szemek vörösbe fordultak, a hatalmas bajusz pedig bizonytalanul megremegett.
Megtalálja a nyughelyét. A megfagyott sárga rózsa mellé akasztja a koszorút. Sóhajt, és lassan kifújja a levegőt, amely a semmibe szökik. Egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, kezét összekulcsolja maga előtt, hadd higgyék, imádkozik.
Eszébe jut az első karácsony a férjével. Akkor persze nem volt még a férje, csak egy fiú a sok közül, aki kedves volt vele. December 24-e délelőtt a Margitszigetre mentek. Fahéjas kürtőskalácsot vettek, a fiú forralt bort is akart, de ő azt mondta, nem iszik, a fiú pedig nem erőltette. Szenteste aztán, amikor apja az alkoholtól felbújtott elmével tombolt a karácsonyba burkolt házban, ő arra gondolt, milyen biztonságosan otthonos volt a fiú karjában nézni a hóesést.
Felnéz a márványlapra, és arra gondol, ha elmondaná az apjának, hogy nyolcéves kora óta utálja a karácsonyt, az apja nem sajnálná őt. Egészen biztos benne, ott a sötétben csak azt bánja, hogy koszorúkkal citálják tele a sírját vodkásüvegek helyett.
Aztán eszébe jut a lánya. Az a folyton örvény szélén táncoló apró kis teremtmény, aki a várakozás csillogásával a szemében várja a nyolcadik karácsonyát. És akit a nagyapja még ultrahangfotóról sem akart megismerni.
A szél feltámad, és ő megborzong. Indulnia kellene, de mi van, ha az apja éppen most akar mondani valamit? Mint az utolsó karácsonyakor. Amikor csak telefonon beszéltek, mert nem volt hajlandó átutazni a városon a lányával a szíve alatt – az apja pedig már nem állt fel a kanapéról. Megfogadta, hogy nem rontja el a szentestét, de amikor a férje felhívta a szüleit, ő is a telefonért nyúlt. Egészen biztos volt benne, hogy az apja mondani akart még valamit, de ő bontotta a vonalat a bormámorosan elnyökögött neked is boldog karácsonyt után.
Mégis vár – azóta is egyre vár a sír előtt. Pedig az apja életében sem beszélt hozzá sokat, hisz neki ő mindig csak egy gyerek maradt, akinek mesét lehet mondani, de az igazat nem. Megvárja, hogy a hideg dermesztően fájdalmassá váljon – így legalább végre érez valamit.
Aztán eszébe jut, hogy a cukrászda hamarosan zár.
– Bocs, apa, mennem kell a bejgliért.
– Milyen nő az, aki karácsonykor nem maga süti a bejglit?
– Épp olyan, akinek a férje felteszi a csúcsdíszt a fára.
Hátat fordít az apjának. Felemelt fejjel sétál ki az urnatemetőből. Már nem fél, hogy elesik a felsózott járdán.
(Fotó: Karola G, kép forrása: Pexels)