A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
A szerelvény lassan kúszott be az állomásra. Tompa fékcsikorgás, a kerekek megkönnyebbült sóhaja, az ajtók puhán szétnyíltak, és már dőlt is befelé a tömeg. A Châtelet állomáson mindig így volt ez reggelente: a munkába induló párizsiak egymást lökdösve közelharcot vívtak az állóhelyekért.
Zsófi ma kivételesen szerencsés volt. A végállomáson szállt fel, és még válogathatott az üres ülőhelyek közül. Lehuppant az ablak mellé, becsukta a szemét, és azonnal elaludt. Tudta, van még fél órája szunyókálni, amíg a vonat keresztülszeli a várost. Bízott az ösztöneiben, hogy óra nélkül is időben felébred.
Álmában újra Budapesten járt. A reggeli napfényben a Margitsziget ösvényein futott. Csicseregtek körülötte a madarak, a mellette elhúzó, izmos férfiak előzés közben kedvesen rámosolyogtak. A Paradicsomban érezte magát, amikor hirtelen egy erős rázkódás magához térítette. Egy nagydarab fekete hölgy megadta magát az emberáradatnak, nem volt más választása, és az ölébe zuhant. Zsófi felszisszent. A nő csontos feneke úgy fúródott a combjába, mint egy éles kés.
Az asszony elnézést kért, kapkodva magyarázkodott, hogy elvesztette az egyensúlyát, de Zsófit nem hatotta meg. Eltolta magától, és amikor végre kiszabadult a súly alól, sértődötten az ablak felé fordult.
Szegény nő – gondolta aztán. Pont ma történt ez vele. Ma, amikor neki olyan rossz kedve van.
Elfáradt. A munka, a tanulás, az állandó bizonytalanság mostanra kiszívta minden erejét. Három éve élt Párizsban, és azóta nem járt otthon, félt, hogy ha egyszer hazamegy, nem jön vissza többé.
Pedig neki itt a helye – legalábbis ezt ismételgette magának, amikor a legváratlanabb helyzetekben rátőrt a honvágy. Az ő döntése volt, hogy álmai városában próbál szerencsét. Elvégzi az egyetemet, talál egy jó munkát, megszerzi az állampolgárságot. Egyszer majd ő is francia nő lesz.
Olyan igazi párizsi: lezser, elegáns és szabad.
Ehhez képest úgy érezte, egy helyben topog. Ugyanabban a tíz négyzetméteres cselédszobában lakott a külvárosban, lift nélkül a hatodik emeleten. Hajnalonként dideregve guggolt a folyosói pottyantós WC-n, a vizsgáit halogatta, és félévente megalázottan állt sorba a Prefektúrán, hogy meghosszabbítsák a tartózkodási engedélyét.
És ott volt még Madame de Sévigny. Őt aztán egy kanál vízben meg tudta volna fojtani.
Ahogy ezen rágódott, a fülhallgatójában elhallgatott a zene. Lejárt a kazetta. Gyors mozdulattal megfordította. Micsoda szerencse, hogy a rozoga walkman nem húzta be a szalagot, így századszor is meghallgathatta a kedvenc dalát.
„Itt van a város, vagyunk lakói, neve is van, Budapest…”
Cseh Tamás édes-bús hangjától ma is libabőrös lett. A szeméből kicsorduló könnycseppek valahogy megnyugtatták.
A következő megállónál a szemben ülő utas leszállt, helyét egy ballonkabátos, középkorú férfi foglalta el. Aktatáskájából friss újságot húzott elő. Zsófi azonnal megérezte a nyomdafesték illatát, a papír sercegése odavonzotta a tekintetét.
És akkor meglátta.
A címlapon egy ismerős arc.
A Cserhalmi.
A fotó a tévészékház lépcsőjén készült Budapesten. Kedvenc színésze talpig ünneplőben, a márciusi ifjak vehemenciájával magyarázott valamit. Körülötte hatalmas tömeg, transzparensek, csupa olyan felirattal, amelyeket régebben senki nem mert volna nyilvánosan kimondani, nemhogy leírni.
Zsófi szíve nagyot dobbant.
– Micsoda gyönyörű pasi – gondolta.
És már ott is volt fejben a Nemzeti Színház művészbejárójánál, gimnazistaként, autogramra várva. Hallotta a rekedt hangot:
– Kinek lesz az aláírás?
Aztán villámcsapásként jött a következő gondolat.
Kitört tegnap a forradalom?
Legszívesebben kitépte volna a férfi kezéből az újságot. Idegesen fészkelődött az ülésen, a szíve most már a torkában dobogott. Próbálta elolvasni a címeket, a fotó melletti szöveget, de csak homályosan látta a sorokat.
Amikor az utas leszálláshoz készülődött, Zsófi összeszedte a bátorságát. A legszebb franciaságával elmagyarázta: magyar, és muszáj tudnia, mi történt Budapesten. Megvenné tőle az újságot.
A férfi zavartan hümmögött, és odaadta.
– Ez meg mi?
Madame de Sévigny undorral az arcán úgy emelte fel az újságot, mintha valami gyanús tárgy lenne.
– Libération az én házamban?
Zsófi tudta: baj van. Micsoda hiba volt az előszobaasztalon hagyni! De magában mégis elmosolyodott. A Madame életében először fogott a kezében baloldali napilapot. És lám: nem halt bele.
Gyorsan magyarázni kezdett:
– Tegnap volt a nemzeti ünnepünk. Az emberek az utcára mentek a kommunisták ellen.
A „kommunista” szó betalált. Munkaadója erőltetett mosollyal bólintott.
– Ez csodálatos. Biztosan Sarkozy polgármester úr is örül. Tudja mit, Sophie, hívja fel a Sarkozy fiúk bébiszitterét. Ő is magyar. Találkozzanak délután a parkban, Daniel imádja őket.
Zsófi magában felnevetett. A Sarkozy fiúk bébiszittere egy ötvenéves román nő volt. Ennyit Madame de Sévigny földrajztudásáról. Budapest, Bukarest – neki a kettő ugyanaz.
Zsófi amúgy kedvelte Marinát, együttérző sorstársa volt. Csak ő már nevelőnőként terelgette napi huszonnégy órában a két elkényeztetett gyereket, míg Zsófi egyszerű bébiszitterként, fele annyi pénzért vigyázott a De Sévigny család hároméves szőke porontyára.
– Jó szórakozást a mai naphoz! És Sophie, ne felejtse el jó alaposan megmosni Daniel fogát. Reggel láttam, hogy hátul lepedékes.
Zsófi megszokta már, hogy minden nap kitalál valamit. Tegnap a kisfiú hosszú körmei zavarták, tegnapelőtt a haja nem volt rendesen megfésülve. Sóhajtott egy nagyot, és irigykedve nézett az elviharzó Madame de Sévigny után. Már megint lovagolni megy.
Délelőtt egyedül voltak Daniellel a házban. A portugál bejárónő a heti bevásárlást intézte a piacon. Zsófi hosszú percekig szemezett a nappaliban a telefonnal. Úgy érezte, muszáj beszélnie valakivel otthon. Végül tárcsázott.
– Szia, anya. Minden rendben?
– Mi jól vagyunk. De te miért telefonálsz ilyenkor?
– Ti is kint voltatok a tüntetésen?
– Milyen tüntetésen?
– Március tizenötödikén.
– Ja, az ünnepségen? Nem. Apáddal a telken voltunk. Lassan palántázni kell. De este a tévében láttuk, hogy sokan voltak.
Zsófi gyorsan elköszönt. Majd később egy fülkéből visszahívja. Talán Madame de Sévigny-nek nem tűnik fel a pár perc külföldi hívás.
A délutánt a Bois de Boulogne játszóterén töltötték. A levegőben már ott volt a tavasz illata, ettől Zsófinak jobb kedve lett. Daniel a Sarkozy fiúkkal a homokozóban játszott, ő pedig egy padon ülve újra és újra elolvasta a cikket.
És közben anyja mondatai jártak a fejében.
„Ez nem jelent semmit. Ma ugyanúgy zajlik tovább az élet.”
Ki téved?
Az újság?
Vagy az anyja?
Este fél nyolckor lefektette Danielt. Jóéjt puszi a mese után, egy gyors au revoir a szülőknek. A metró felé sétálva számolta a lépéseit. Százhuszonhat, százhuszonhét, százhuszonnyolc… Nem sikerült elterelnie a gondolatait.
Budapest.
Párizs.
Forradalom.
Anya mondatai.
Nem akart dönteni.
Reggel egy átvirrasztott éjszaka után végül egy tízfrankos érmére bízta a jövőjét.
Fej vagy írás?
Menni vagy maradni?
Fotó: Gabriel Grip, kép forrása: Pexels