A két nénike komótosan végigjárta a sikátort, de szeméten, bűzön és két óriási, sárga konténeren kívül semmit nem találtak. A két konténer között megbújó ajtó, rajta a kilincsként szolgáló picinyke fagombbal, teljesen beleolvadt a környezetbe. Emiatt, aki nem tudta, hogy ott van, az nem is látta meg.
A sikátorban elvesztett magas, vézna, ballonkabátos férfi, amikor néhány órával ezelőtt ott sietett az utcán, s gömbölyded hasa magára vonta Rózsikám tekintetét, bajban volt, ugyanis hatvanöt millióval tartozott egy uzsorásnak, forintban, természetesen, s még örülhetett, hogy nem dollárban, vagy esetleg euróban. Kalapját mélyen a szemébe húzta, s hogy ideges, abból látszott, hogy gyakran hátrapillant.
Erre minden oka megvolt, mert az uzsorás megunta, hogy nem látja viszont a pénzét, és múlt vasárnap, a dolgot tisztázandó, meghívta a fent említett, csak B.B. névre hallgató urat ebédre, ahol nagyon udvarias formában felajánlotta, hogy a hitel fejében megelégszik B.B. fejével.
Mire B.B. megtapogatta az említett testrészt, és azt válaszolta, hogy tisztában van vele, hogy ez a fej nem egy adoniszi fej, de azért ő ragaszkodna hozzá még pár évig.
A desszertnél az uzsorás felvetett egy másik konstrukciót, miszerint ha két hét múlva sem lát egy picinyke részletet sem, akkor B.B. volt neje fejére is igényt tart. Bár B.B. kifejezetten utálta a volt nejét, azt mégsem kívánta, hogy fejetlenül kelljen a túlvilágra mennie.
B.B. akkor némult el igazán, amikor a kávénál az uzsorás felvetette, hogy ha B.B. netán még ezután is akadályoztatva érezné magát a törlesztésben – bár nem szívesen, hiszen érző ember ő, neki is van családja –, akkor esetleg B.B. gyerekei is elvesztik a fejüket.
– Ha pedig netán innen a rendőrségre futna – mondta az uzsorás –, akkor teljesen biztos, hogy mindenki elveszti a fejét ebben a nagy kapkodásban. – Márpedig – folytatta a magát csak bankárként aposztrofáló férfi, miközben szemét le sem vette B.B. egyre jobban izzadó arcáról – az nem lenne jó, hiszen tárgyalni ilyen fontos pénzügyi kérdésekben csak úgy lehet, ha az embernek a helyén van a feje.
B.B. nagy szomorúsággal látta be, hogy nem maradt más hátra, mint hogy ellátogasson egy pénzintézetbe. Másnap a cél érdekében megkérte egyik kedves barátját – aki hosszú életének néhány évét a zárakat mesterfokon nyitogató egyének társaságában töltötte, s így nagy szakértelemre tett szert a különféle behatolásgátló szerkezetek elhaláloztatásában –, hogy gondoskodjon a kiválasztott bank biztonsági rendszerének működésképtelenségéről.
Aztán két nappal később, amikor a kiválasztott bankhoz ért, onnan éppen két idős nénike igyekezett kifelé, az egyik elejtette hatalmas kézitáskáját, amiből egy kar, rajta egy elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfejjel, virgonc eleganciával szaltózott B.B. lába elé. Neki ettől egy pillanatra kihagyott a szívverése.
– Ne féljen, drágám, nem igazi – csivitelte a nénike, s felemelte a kart, annak elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfejével végigsimított B.B. arcán.
Ettől aztán B.B. úgy elfehéredett, hogy a nénikék mentő igénybevételét kezdték fontolgatni. Ám végül erre mégsem került sor, mert az elfehéredett egyén vett egy mély levegőt, bólintott, és ugyan reszkető kézzel, de úriemberhez méltóan segített a nénikének összeszedni a kipotyogott holmiját, majd becsukta a távozók után az ajtót.
– Fura két szerzet, nem igaz? – lépett elé a biztonsági őr.
– Valóban – bólintott B.B., és közben csak úgy mellékesen az őrre fogta a zsebét, aki látta, hogy ennek fele sem tréfa, és nyugodt, barátságos mozdulattal átnyújtotta a fegyverét.
Aztán így ketten, mint két jó barát, az őr egy lépéssel B.B. előtt – mert azért biztos, ami biztos –, odaballagtak a pénztárablakhoz, ahol a pénz megszerzése érdekében B.B. latba vetette minden vonzerejét, aminek legfőbb eleme egy 9 mm-es Parabellum volt.
A pénztáros, aki megjárta a hadsereget, kellő tiszteletet mutatott a fegyver iránt, s azonnal elindult a páncélterem irányába. Ehhez ugyan igénybe kellett vennie a biztonsági őr hathatós támogatását, mert rogyadozó lába csak nagy nehézségek árán tudta gazdáját megtartani. Közben a bankban lévők hason fekve, előrenyújtott kézzel remegtek a padlón, mint az a bizonyos béka a miskolci kocsonyában, s erősen imádkoztak mindenféle istenekhez, hogy megússzák az esetet.
B.B. nem hozott magával táskát, ezért némi töprengés után a pénzt, hogy illetéktelen szemek elől elrejtse, a ballonkabátjába gyömöszölte. Óriási hasat növesztett, így indult haza, s beslisszolt egy sikátorba.
A nénikék és a szép rózsaszín, kellemesen manikűrözött ujjakban végződő kézfej továbbra is rendületlenül kutatták az eltűnt férfi nyomát.
Benéztek minden sarokba, minden szeméttároló mögé, majd a belsejébe. Rózsikám oroszlános botjával még meg is kotorgatta a szemetet. Etus nagy igyekezetében, hogy segítsen Rózsikámnak, majdnem beleejtette a szemétbe az elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfejet. Ettől úgy megijedt, hogy elájult. De Rózsikám, aki ugyan nem értett az újraélesztéshez, de abban biztos volt, hogy két pofon képes visszahozni valakit a való világba, gondolkodás nélkül alkalmazta a módszert. Megnyugodva konstatálta, hogy működik. Etus visszatért az életbe.
B.B. miután besurrant a sikátorba, a két konténer között megbúvó ajtón át a házban működő étterem konyhájába jutott. A személyzet egy emberként pisszegett rá, amint berontott közéjük. B.B. egy pillanatra megdermedt, majd lábujjhegyen elhagyta a főzőhelyiséget.
A főszakács éppen valami mártást kevert, amikor is minden éppen a konyhában tartózkodó egyénnek, legyen az kukta vagy szakács, néma csendben kellett lenni, mivel a fránya mártás minden erősebb hangra azonnal összeugrott. És ha összeugrott, akkor a főszakács ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy támogassa ebbéli igyekezetében, és azon nyomban a hozzá legközelebb álló fejére segítette, így a mártás véletlenül sem vétette el az ugrást.
Ez ma már kétszer előfordult, és a személyzetnek a mártásból – főleg így, hogy sem húst, sem egy nyamvadt zsemlegombócot nem kapott hozzá – hát igencsak elege volt.
B.B., miután elhagyta a konyhát, a nagy bérház hófehérre festett, gipsz stukkókkal díszített előterébe jutott, ahonnan a márványlépcsőkön felballagott az első emeleti lakásába. A nappaliban elengedte a kabátja övét, kicsusszant a rengeteg pénz, és bájos eleganciával szétterült a padlón. B.B. leült a pénz elé, lelkesen feldobott egy marékkal a levegőbe, majd könnyes arccal nézte, ahogy a bankjegyek mint hulló falevelek, visszaszállnak a többi közé. Előhalászta a zsebkendőjét, kitörölgette az örömkönnyeket a szeméből, és megszámolta a pénzt.
Hatszáztízmillió forint.
– Azannyát! – mondta, majd lelkesen feltápászkodott, kivette az íróasztal fiókjából az útlevelét és egy Costa Ricába szóló repülőjegyet, mindkettőre cuppanós csókot nyomott, és zsebre vágta a dokumentumokat.
Fütyörészve ment vissza a pénzhalomhoz, s azon gondolkodott, hogyan vigye magával ezt a hatalmas összeget. Bankba, ugye nem teheti be, még ellopnák! Végül úgy döntött, elvisz belőle annyit, amennyi tud, a többit elássa, és majd visszajön a maradékért, ha lecsendesednek a kedélyek.
Miután mindent ilyen jól elrendezett, megnyugodva kiment az erkélyre, és végignézett az utcán, mintegy helyet keresve a pénznek. Elhűlve látta, hogy a bankban látott két nénike ott tipeg a járdán, befordulnak a sarkon, s onnan leskelődnek az utca felé. B.B. még a kart is látta, a gondosan elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfejjel, ami most gúnyosan integetett felé.
Hogyan került ide a két nénike? Csak nem őt követték? Az nem lehet, hiszen nem tudhatják, hogy ő kirabolta azt a bankot!
Megtörölte a homlokát.
– Rémeket látok! – mondta csak úgy magának, s visszaballagott a szobába. Megállt a pénzhalom előtt, majd gondosan kiszámolt belőle hatvanötmilliót, és elindult az uzsoráshoz.
Közben a két nénike, mivel az utcán semmi érdemlegeset nem látott, visszament a sikátorba.
– Ha itt tűnt el a pasas, akkor itt is kell újra előkerülnie – mondta Rózsikám, s oroszlános botjával nagyot ütött az egyik szemetes konténerre. Alighogy elhalt a hang, a hátuk mögött kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a keresett férfi. Rózsikám berántotta Etust a közelebbi konténer mögé.
– Na, mit mondtam? – sziszegte.
Amikor a férfi elment, Rózsikám határozottan elindult az ajtó felé.
– Megőrült? – kérdezte tőle Etus, de látta, hogy Rózsikámat egy buldózer sem állíthatja meg, így aztán utánament.
A konyhai személyzet meghökkenve nézte a két nénikét, akik a hátsó ajtón, szépen egymás után, mint valami katonai különítmény, bemasíroztak közéjük.
– Mondják – mosolygott rájuk Rózsikám –, ez a fiatalember ugye Sóvári Ervin volt a harmadikról?
– Nem, kérem – mondta egy kukta, miközben a mártás ügyet sem vetve a helyzet komolyságára, egykedvűen csöpögött le az arcáról –, ez B.B., azaz Batyus Béla volt az elsőről.
– Bocsánat – mártott bele a mártásba az ujját Rózsikám. – Összeugrott – közölte fensőbbségesen, majd nyomában Etussal kihátrált az ajtón.
– Ez mire volt jó? – kérdezte Etus. – És ki az a Sóvári?
– Mondja – torpant meg Rózsikám –, hogyan kapott maga doktorátust?
Etusnak nem volt ideje válaszolni, mert loholnia kellett Rózsikám után, aki oroszlános botjával hangosan kopogva szinte futott előtte. Pár pillanat múlva ott álltak a bérház előtt, aminek az aljában a konyha működött.
A házmester meccset nézett, csak fél füllel figyelt oda, hogy megérkezett B.B. anyja, aki meg akarja lepni rég látott fiát. Szó nélkül az öreg hölgy kezébe nyomta a pótkulcsot, s már ment is vissza a focihoz.
Fent, a lakásban a több oszlopba rakott pénz láttán először is elakadt a lélegzetük. Majd miután sikerült az élethez nélkülözhetetlen levegőből beszívni valamennyit, Rózsikám – aki bizonyára többet szippantott, mert előbb magához tért – kirántotta Etus táskájából a szép rózsaszín, elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfejet, persze a karral együtt, kibontotta a nem kézfejben végződő részét, és kiszedte belőle a vattát.
– Mit csinál? – kérdezte döbbenten Etus, aki végre maga is megfelelő mennyiségű oxigén tulajdonosa lett, és próbálta megakadályozni, hogy tönkremenjen hőn szeretett kabalája.
Rózsikám nem figyelt rá, a vatta helyére szépen elkezdte begyömöszölni a pénzt. Amikor készen volt, visszaadta Etusnak. – Na, most tegye el, és fér még a táskánkba is – kacsintott társára, majd ahogy jöttek, úgy szépen csendben el is hagyták a lakást.
A házmester továbbra is a fotelből rúgta a bőrt, s közben válogatott szitkokat szórt a tévé felé. A két nénikét észre sem vette.
Rózsikám a lakás kulcsát a vattával együtt kidobta a ház előtt álló kukába.
Fotó: Skitterphoto, kép forrása: Pexels)