Ismerős, édes érzés jár át: az édesanyám puha kezével megsimogat, ahogy gyerekkoromban. Mindig megnyugtatott, ha sírtam, ha valami fájt, ha meg voltam ijedve, vagy csak nehezen tudtam elaludni. De rádöbbenek, hogy valójában egy kutya nyalta végig az arcom, erre ébredek a rettentő hidegben. „C’est ici! Viens! Je l’ai trouvé!” – megértem, hogy valaki azt kiabálja franciául: „Itt van! Gyertek! Megtaláltam!” Embereket látok, akik sietve körém gyűlnek, és elkezdenek kiásni a hideg hóból gyors, hozzáértő, begyakorolt mozdulatokkal. Segítenék, hisz úgy gondolom, magam is képes vagyok kimászni innen, de nem tudom mozdítani a végtagjaimat. Sokszor álmodok ilyesmit. Kosárlabdázok, ziccerben kapom a labdát, nyúlnék érte, hogy megszerezzem a fontos meccs győztes pontjait, de nem mozdul a kezem, mintha az oldalamhoz lenne kötözve. Óvatosan mozgatnak, bebugyolálnak, hogy melegítsenek, hordágyra tesznek, de a tudatom újra elbúcsúzik az ébrenléttől.
Tak-tak-tak-tak – ennyit hallok. Mi a fene ez? Ilyen óra nincs. Lassan magamhoz térek. A fejem kába. Ez egy kórház? Inkább szállodaszaga van, mint az ismerős fertőtlenítős kórházszag. Nem látom, de azt súgják az érzékeim, hogy körülöttem minden tiszta, szinte steril. A látóteremben néhány orvosi műszer, vezetékek, a kórházi ágy, a testemet fedő fehér takaró, a bekötözött, megemelt lábam. Nem órát hallottam, hanem mindenféle gépeket. Megnézném őket, de a fejemet sem tudom elfordítani. Fura ez a zöld félhomály. „Hol vagyok? Mi történt?” – próbálok gondolkodni, ijesztő, hogy nem érzem, és mozdítani sem tudom a testem. Keserű ízt érzek a számban, mint amikor nem tudom elsőre lenyelni a tablettát, és az már olvad a nyelvemen. Beúszik egy ismerős illat. Egy parfüm. Ezt felismerem! A feleségem parfümje. Most már azt is tudom, hogy van feleségem. A neve is megvan: Edit. Csak a szememmel keresem, hisz nem mozdul a testem. „Hé, emberek, itt vagyok, figyeljetek rám, mondjatok valamit! Mi történt velem?” – ezt kérdezném, ha meg tudnék szólalni. Beszélgetést hallok, szófoszlányokat, ismerős hangokat, de úgy, mint amikor lekeverik egy lassan lüktető zeneszám végét, halkul, lebeg, a tudatom tompul, érzem, hogy újra elájulok.
– De hát nyitva van a szeme – hallom meg újra a feleségem hangját. Egy férfi rekedt blues énekes hangon beszél, amit egy fiatal kedves nő fordít fura akcentussal magyarra, a feleségem válaszol, amit a tolmács visszafordít franciára. Lassan halad így a beszélgetés.
– Asszonyom, amikor az ön férjét elsodorta a lavina, egy sziklának csapódva súlyos fejsérülést szenvedett – hallom a fordítást, de mintha egy üvegfal választana el a külvilágtól. Már az is egy csoda, hogy ezt túlélte – folytatta az orvos – de a fejsérülés következtében locked-in szindróma, vagy más néven bezártság szindróma alakult ki nála. A bezártság szindrómát tetraplégia jellemzi.
– Tetra micsoda? – kérdezi Edit.
– A tetraplégia a négy végtag bénulása, amely a férje fejsérülése következtében jött létre, és érinti mind a felső, mind az alsó végtagokat, a törzset, és a funkciók nagymértékű elvesztésével jár, miközben ő a tudatánál van, és a gondolkodása ép marad.
– Istenem, lehet, hogy most is hall minket? – kérdezi sírással küszködő hangon Edit.
– Biztosat nem mondhatunk, de a vizsgálataink egyértelműen megállapították az agyműködés jeleit. A hangadás és a légzés koordinációja megszűnt, ezért elveszett a beszéd képessége.
Borzasztó, hogy egy szóval, de még egy pislantással sem tudom jelezni, hogy “itt vagyok, hallak benneteket”!
– Doktor úr, mondja meg őszintén, mire számíthatunk? – kérte Edit félelemmel a hangjában.
– Nézze, asszonyom. Most még alig tudunk bármi biztosat mondani. A nemzetközi tapasztalatok szerint nagyon kevés a remény bármilyen izomműködés visszatérésére. Hogy ez az állapot mennyi ideig tart, az egyénenként változik: van, akinek örökké, de a szerencsésebbek hosszabb-rövidebb idő után azért magukhoz térnek.
Úristen, de mi lett Bazsival?! – mint a villám, súlyt belém a jeges rémület. Ekkor döbbenek rá, hogy együtt indultunk síelni a fiammal! Neee, az nem lehet! Ugye nem…? Úgy fekszem a testemben, mint egy koporsóban, elönt a rettegés, és képtelen vagyok a világ legegyszerűbb dolgára. Várnom kell arra, hátha valaki elmond majd itt róla valamit.
Lassan összeáll bennem a történet. A szálloda nyüzsgő éttermében reggeliztünk. Csörögtek az evőeszközök, éles kontúrokat rajzolt az ablakokon besütő szikrázó nap, amilyet csak a hegyekben látni, a vendégek csendes morajjal reggeliztek. Lassan egy hete töltöttük a napjainkat Franciaország egyik legszebb sípályáján. Reggeli közben Bazsit ugrattam, hogy kezdhetünk-e gyűjteni az esküvőre, mert az este jól láthatóan összemelegedtek egy csinos német lánnyal. Az én drága, gyönyörű nagyfiam! Az arca napok alatt lebarnult a napsütötte pályákon, és a síszemüvege vicces mintázatot rajzolt a fejére. A haja gondosan belőve, anélkül otthon sem lép ki a házból. Tegnap volt a születésnapja, nagykorú lett. Mint egy kisgyerek, úgy örült a Go-Pro kamerának, amit kapott. Fogadni mernék, hogy a német lányról van már videó a kamera memóriájában.
– Apa, ma ne a kijelölt pályán menjünk! – könyörgött. Síeljünk a szűz hóban, nagyon király lesz!
Miután felmentünk a sífelvonóval a csúcsig, kerestünk egy érintetlen helyet. Nem volt bennünk félelem, ketten voltunk, mindketten jól síelünk, tudunk segíteni egymáson.
És én most itt vagyok. De hol van ő?
Hallom, hogy nyílik az ajtó, bejön valaki. Belép a látóterembe Bazsi! Napbarnított arca sápadt, haja kócos, rendezetlen, szeme kisírt. Leül mellém, kezébe veszi a kezem.
– Apa, kérlek, ne haragudj rám – kezdi sírástól remegő hangon. – Én tehetek mindenről, ha én nem találom ki azt a hülyeséget a kamera miatt, semmi bajod nem lenne. Kérlek, bocsáss meg!
– Drága kisfiam, a legnagyobb örömöm, hogy épségben látlak! Hogy tudnék haragudni rád! Én is benne voltam, tetszett az ötlet. Ha tudnék beszélni, elmondanám, hogy nincs miért megbocsátanom, arra vágyom, hogy te meg tudj bocsátani magadnak.
A szemembe néz, én tudok pislantani egyet.
Fotó: Adrien Olichon, kép forrása: Pexels