Fényárban úszik a város, a levegőben forralt bor és sült gesztenye illata kering, Mariah Carey idén sem kér egyebet karácsonyra, csak téged. Fénysebességgel haladunk az év vége felé, ami mindig magával hoz valamiféle (ön)reflexiót, akárcsak a születésnap. Mi van akkor, ha a kettő egybeesik? (Azon túl, hogy egy ambiciózus, realista, baltaarcú bak vagy.) Dupla számvetés? Ráadásul krisztusi kor, a megváltást és a tökéletességet jelző mesterszám a számmisztikában. Halljátok ezt, uraim? A következő háromszázhatvanöt napban én leszek a megtestesült tökéletesség. A hangosbemondóban megszólal az egyik kedvenc mondatom, és megszakítja a gondolatmenetemet: Ez a 200E jelzésű autóbusz Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér felé.
Felfokozott állapotban érek földet az országban, ahol minden megvan, ami belőlem hiányzik. Kaotikus, hangos, lendületes, olykor veszélyes, mindig lenyűgöző. Egyszeri és megismételhetetlen. Beülök egy hangulatos vendéglőbe, amit már jól ismerek, leporolom a megkopott olasztudásomat, és rendelek egy pohár chiantit. Büszke vagyok arra, hogy meg tudok szólalni a világ leggyönyörűbb nyelvén. Cseppet sem feszélyez, hogy egyedül vagyok, talán mert senki nem érezteti velem, hogy ez így nincs rendjén. Nem kérdezik meg, várok-e valakit, nem kérdeznek vissza, tényleg csak egy pohár bort kérek-e. (Egyébként nem biztos, hogy erre “igennel” felelnék.)
Próbálom cirkuláltatni a vörösbort, ahogy a hozzáértőktől láttam: a csukló nem mozog, csak a kézfej. Nézegetem, szagolgatom, átszellemültem kortyolgatom. Pont olyan nehéz és testes, mint az év, amit magam mögött hagyok. Atyaég, de szar hasonlat… Miközben ilyeneken morfondírozom, úgy érzem magam, mintha én lennék az Ízek, imák, szerelmek főszereplője. Egy kicsit haragszom is Liz Gilbertre, amiért neki előbb eszébe jutott megírni ezt a történetet. (Mentségemre szóljon, jó húsz év hátrányból indulok.) Ha boldogabb nem is, legalább gazdagabb lennék, nem mintha különösebben vágytam volna rá. Szabadságra, függetlenségre annál inkább. Bekapok egy szelet érlelt sajtot, és az utolsó cseppig kiürítem az öblös poharat. Azt hiszem, most szakítottam át a célszalagot.
Szokták mondani, hogy vigyázz, mit kívánsz, még a végén valóra válik. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Ez esetben két dolgot szeretnék: egy férfit, lehetőleg meztelenül, illetve – és ezt sokkal jobban –, hogy egy grammot se hízzak az itt elfogyasztott szénhidráttól.
A következő napokban erősen mantrázom a kívánságaimat, de az egyetlen csupasz férfitest, ami elém tárul, a Dávid-szobor (kétségkívül impozáns, de nem az esetem), a tészta, a pizza és a fagyi pedig csak azért nem látszik meg rajtam, mert a túlméretezett, bő ruháim mindent eltakarnak. Na jó… meg azért nem, mert a felét se eszem meg annak, amire vágyom. A fene se tudja, miért. Képtelen vagyok kibújni a bőrömből.
Megpróbálom felidézni, mikor éreztem magam utoljára felszabadultnak és magabiztosnak, mikor ettem utoljára bűntudat nélkül. Az első szerelmemet látom magam előtt. Valamit, amiről azt hittem, nemhogy elmúlni, de elhalványulni se fog soha. Valakit, aki azelőtt észrevett, hogy megpróbáltam volna lenyűgözni, aki anélkül szeretett, hogy arra törekedtem volna. Nem volt trükközés, nem volt taktika, nem volt álarc. Ebben a józan észt nyomokban sem tartalmazó, féltékenységgel, birtoklási vággyal és szenvedéllyel túlfűtött kapcsolatban léteztem utoljára őszintén, ösztönből. Tizenhat évesen.
Az azóta eltelt tizenhat év nagy részét a saját fejemben töltöttem. Izgalmas kis hely, nem panaszkodom, csak mostanra túlzsúfolt lett. (Ennek semmi köze a dalszövegekhez, azok a véremben vannak.) Behunyom a szemem, és akár egy ruhásszekrényt, elkezdem kiselejtezni. Elsőként a félelmeimmel teleaggatott vállfát emelem le. Két kézzel is alig bírom, annyi minden lóg rajta: visszautasítás – ez úgy néz ki, mintha egy többrészes szett egyik darabja lenne –, bogarak, kutyák, egyedül a sötétben, érzelemkimutatás – megvan a szett másik fele –, hajózás, megbánás, mennydörgés, elszalasztott lehetőségek. Fogom az összeset, amit kinőttem, és kihajítom őket a kukába. Csak a sötét meg az állatok maradnak, azoktól most is összeszarom magam. A gátlásaimat hiába keresem, ami volt, azt is elhagytam rég valamelyik buliban vagy hálószobában. Megtalálom viszont a kis feketét, a kötelező, minden alkalomra tökéletes alapdarabot, miszerint nem vagyok elég. Rongyosra használtam. Teátrális mozdulattal elengedem, és végignézem, ahogy eltűnik a süllyesztőben. A testemmel kapcsolatos komplexusaimat ugyancsak rendesen elnyűttem. Ezeréves, mondhatni, vintage darabok, olyan is van, amit még anyámtól örököltem. Néhánytól megválok, a vékonyság hajszolása a hozzá tartozó kiegészítőkkel viszont marad. Enélkül már nem vagyok önmagam. Mint egy fehérneműt, minden ruha alá felveszem, de látni csak annak engedem, aki elég közel kerül hozzám. Terveket nem akarok, túl sok helyet foglalnak. Egyetlenegy van, amit évek óta őrzök. Időnként felpróbálom, gyönyörködöm benne, bár itt-ott még eláll. Nem változtatok rajta, nem szabom át. Tudom, hogy hamarosan belenövök. Már csuknám be az ajtót, amikor megpillantok valamit a szekrény aljába gyűrve. Nagyot nyelek, mielőtt magamhoz veszem. A nyomás és elvárások nevű kupac. Az első darabokba, amiket a szüleimtől kaptam, simán belecsusszantam. Idővel meguntam, és tüntető jelleggel megnyirbáltam párat, de nagy kárt nem tettem bennük. A nagy részét később, magam szereztem be. Ezekkel nehezebb dolgom volt, de annál büszkébben viseltem őket. Vegyes érzelmekkel válok meg tőlük, egészen a szívemhez nőttek. Az utolsó darab, amit kérés nélkül sóztak rám, egy egyenruhára emlékeztet. (Nem a szexi fajtából.) Nem szívesen viselem ugyanazt, amit mások, nem szeretek elveszni az egyformaságban. Ráadásul alapból utálom a narancssárgát. Hiába próbáltam belegyömöszölni magam, csak ideig-óráig voltam képes elviselni. Mint kígyó az elszarusodott bőrét, úgy vedlettem le magamról. Elégetem.
Elégedetten lépek hátra. Bezárom a szekrény ajtaját, és összepakolok – ideje hazaindulnom. A felhők felett, ahol mindig kék az ég, hirtelen más is világossá válik. Tévedtem, amikor azt hittem, egyedül utazgatni a legnagyobb szabadság. Erre gondolok este is, mielőtt elfújom a fagyitortámon csücsülő gyertyákat. Harminchárom évesen nem önmagam legjobb verziója akarok lenni, hanem az egyetlen. Az igazi.
(Fotó: Josh Hild, kép forrása: Pexels)