Öles léptekkel igyekszik a paplak felé, szégyene űzi. Reverendája ólomként húzza testét, surrogva, árnyékként kísér(t)i a fekete szövet. Fagyot hozott a hajnal, és ahogy zihálva lélegzik, csípik, marják tüdejét a mínuszok. Tekintete az utcát pásztázza, fohászkodik, csak senki meg ne lássa! Kezét összekulcsolja, nehezékként maga előtt tartja, ám ahogy a macskakő jeges foltjain megcsúszik makkos cipőjének műanyag talpa, karját akaratlanul a magasba lendíti, merevedő nemi szerve csuhasátor. A paplak menedékében végre fellélegzik, az ajtót kulcsra zárja, átfagyott markába fogja a lüktető testrészt. Egy óra múlva a reggeli szentmisét ő celebrálja, előtte Erzsi néni segíti rá karingjét, gondoskodó szeme megakad egy folton, görbe ujja körmével a szövetre kapar. Tiszteletes Úr, hát mégis foltot hagyott a gyertyaviasz?!
Emő már hónapok óta takarít Ádámnál, minden hétfőn és csütörtökön délelőtt 11.00-kor érkezik, keze után rend és patyolat a lakás. Ádám ma is az íróasztala mögött ül, figyeli a nőt, telt keble szabadon reng ruhája alatt. A látványtól orcája lángolni kezd, feláll, és sietős léptekkel hagyja el a szobát. A fürdőben homlokát a hűvös csempének támasztja, „grillcsirkegrillcsirkegrillcsirke”, motyogja, így próbálja elterelni gondolatait, csillapítani gerjedelmét. Miután megnyugszik, megfogadja, hogy soha többé, majd enyhén émelygő gyomorral ebédelni indul a plébánia kantinjába.
Emő minden hétfőn és csütörtökön különös gonddal készülődik, mielőtt munkába indul. Pipiskedve tupírozza haját, keni kékre szemhéját a foncsor tükör előtt. Guszta falat a fiatal plébános, képzeletében a férfi finom, karcsú keze illetlenül matat a testén. A gondolatra arca kipirul, altájon bizsergés fogja el.
A takarítás ezen a napon is a megszokott rendben zajlik. Míg Emő szorgalmasan hajladozik a dolgozószobában, Ádám íróasztala mögött ül, tekintete fátyolos. Amikor a férfi kilép a szobából és a fürdőbe megy, Emő nem tudja visszafolytani a vihogást. A nő ma valami különlegessel készült. Zsebéből papirost húz elő, rajta zsírfolt és ceruzával rajzolt, nyomtatott betűkkel:
STROMFELD AURÉL U. 1.
CSENGŐ 24.
Ádám aznap sötétedés után érkezik haza, asztalához ülve a lámpakapcsolóért nyúl, a fényében előtűnő üzenet arculcsapás. Remegő kézzel nyúl a fecniért, és zsebre gyűri; volt, nincs. Az eset után, ami meg sem történt, Ádám minden hétfőn és csütörtökön délelőtt 11.00-kor letérdel a székesegyház utolsó oldalhajójának imapadjára, és déli 12.00-ig szám szerint százharminckét darab Miatyánkot teljesít. Hetek telnek el így, de a gondolatok makacs dolgok, ösztöne álmában kísérti. Aztán egy szombat estén, a ritka alkalmak egyikén, a barátai körében elfogyasztott vodkaszódák hatására, zsebében a fecnivel megindul a címre.
Emő érti a dolgát, az éj leple alatt eltökélten váltja valóra ábrándjait, férfit farag a kis papból. Ahogy a hajnal fényei betörnek a reluxán, Ádám riadva ébred, a bűntudat halántékát satuként szorítja, az éjszakától szaglik a bőre. Emő az egyszemélyes ágyon fordul egyet, szellentés robban ki hátsóján, a hangra megébred. Ajkát csücsörítve a mosdóba megy, vizel, majd megnedvesített törölközőjével megtisztítja melleit és a lába közét. Ádám közben a távozáshoz gyűjti bátorságát. Gyere, Ádámka, berakhatod megint hátulról, csábítja maradásra Emő. Ádám válasz nélkül, szemét lesütve, sietve öltözik, menekül a helyről, a ház sarkában bokor, oda üríti gyomra tartalmát.
Öles léptekkel igyekszik a paplak felé, szégyene űzi. Reverendája ólomként húzza testét, surrogva, árnyékként kísér(t)i a fekete szövet…
(Fotó: Himsan, kép forrása: Pixabay)