„Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is?
Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.”
(Mt 18:21-22)
Nem tudom eldönteni, hogy a történet melyik időablakát nyissam ki először. Haladjak olyan sorrendben, ahogy az események követték egymást, koncentráljak a bennem lejátszódó érzelmi viharokra, vagy a megnyugvás, az elfogadás már-már örömteli pillanatait állítsam a középpontba, elmosva a háttérben zajló események fájdalmát és megpróbáltatásait. Egy kamasz fiúnak készülök elmondani családunk keletkezéstörténetét, aki a fiam, és aki napok óta vár erre a beszélgetésre. A szavakat nem most kezdtem mondatokká formálni, elhúzódó készülődésem során újra és újra átrendeztem, szétszedtem és összeraktam őket, igazodva a vélt vagy feltételezett elvárásokhoz. Most mégis úgy érzem, hirtelen csapott le rám a kérdése, ami mindig is a levegőben lógott, ami kísért minket, közénk állt, összekapcsolt és eltaszított.
– Jó lenne tudni – mondta, a szája széléről törölgetve a vacsoramaradékot –, hogy valójában ki is volt az apám?
Anélkül, hogy elfelejtettem volna azt az estét, az apjának már megbocsátottam. Leválasztottam magamról, hogy el tudjam fogadni erőszakos tettének következményét. A megbocsátás az én érdekemet szolgálta, hogy szeretni tudjak valakit, akit valaha meg akartam semmisíteni.
– Az apád – kezdtem bele hosszas hallgatás után, de ő azonnal közbevágott.
– A fényesre csiszolt szobor meséjét már ismerem, hogy ő volt a sztár a koleszban, a menő negyedéves, akire buktak a lányok, ahogy te is.
Pedig nem voltam oda érte, sőt, lenéztem azokat a lányokat, akik futottak utána, és ha tehettem, kerültem az olyan helyeket, ahol zajos udvartartásával megjelent. Ezt tettem a ballagást követő bulin is. Néhány barátnőmmel behúzódtunk egy sarokba, iszogattunk, fecserésztünk, mikor egyszer csak ott állt előttem.
– Na, gyere, veled még sosem ráztam – mondta, és már pördített is ki a táncolók közé. Közeledése váratlanul ért, így szó nélkül hagytam, hogy magához húzzon, és átölelje a derekam. Nem esett rosszul vele táncolni, de a második szám után már inkább leléptem volna, de ő csak tapadt hozzám, nem engedett.
– Jó kis csaj vagy – suttogta a fülembe –, hogyhogy nem futottunk még össze egyik bulin sem?
Nem válaszoltam, próbáltam kiszabadulni a szorításából, de vadul magához rántott, leszerelve egyre harcosabb ellenállásomat. Mikor betuszkolt a mosdóba, sikoltozni kezdtem, de a hangom elveszett az üvöltő zene, a táncolók vad dobogása és az ajtócsapkodások közepette.
Kivártam, amíg a gyerek a szalvétáját az asztalra teszi és iszik néhány kortyot, majd nagy levegőt vettem, és rekedtes hangon belekezdtem.
– Már nyár volt, tikkasztó kánikula, mikor megbizonyosodtam a létezésedről. Leérettségiztünk, apád egy másik városba költözött, eltűnt a szemem elől.
– Szóval egyéjszakás kaland vagyok – vigyorgott a fiam –, ezért nem beszéltél eddig róla.
Lehajtottam a fejem, és vártam a további kérdéseit, miközben kétségbeesve kerestem azokat a mondatokat, amiket már begyakoroltam erre a helyzetre, amiről tudtam, hogy egyszer majd bekövetkezik. Szerettem volna kiszabadulni a titok fogságából, de féltem, hogy épp azáltal veszítem el, ha elmondom neki, hogy mennyire kétségbeestem, hogy meg akartam szabadulni tőle, hogy gyűlöltem az apját, és úgy éreztem, hogy összeomlott az életem.
A gyerek hümmögött, újra kezébe vette a poharát, de letette anélkül, hogy ivott volna.
– Nekem jó, hogy így döntöttél – mondta. Hátratolta a székét, felállt, a vállamra tette a kezét, nem tudtam eldönteni, hogy köszönetnek vagy megbocsátásnak szánta.
Este elment a barátaival bulizni, talán valami születésnapot ünnepeltek, tudtam, hogy jól fogja érezni magát, mert tapadtak rá a lányok.
(Fotó: Kajetan Sumila, kép forrása: Unsplash)