Fuvolázzon neked a Nagy Frigyes, mondta, és kiment a szobából. Nem tudni, hogy ezzel a mondattal felemelni vagy a csúszós lejtőre akarta lökni a kapcsolatunkat. Az ajtó becsukódott, és a csönd, akár a kemény habbá vert tojásfehérje, megállt a bútorok közt. Később a barátainak azt mesélte, hogy épp tervezgettük a nyári utazásunkat, és bár nem értettünk egyet abban, hogy északra vagy délre menjünk, érezte, hogy az ismeretlen iránti vágyakozásunk közös. De aztán ez a vágyakozás mintha hirtelen tárgyat tévesztett volna, és az egyet nem értés sérelme árasztotta el a szavainkat.
Megint ott voltak azon a padon, aminek hiányzott a középső deszkája, és nyirkos volt, mert már napok óta esett. Ki fogja megmondani nekik, hogy nem kéne újrakezdeni? Az egyikük sietve jött, hogy a várakozással töltött magányos perceket aztán számonkérje, majd egy elegáns gesztussal mégis elengedje azt az érkezés pillanatában. Mosolyba torzult arccal, kissé döcögve indult a beszélgetés, nem, nem haragszom, hidd el, és már annyiszor bizonyítottuk, persze csak ha te is akarod.
A társaságban elvegyülve csak távolról méregettük egymást, a csapongó beszélgetések zajából kiszűrve egy-egy mondatot, elhallgatást. Finom mozdulataid ellensúlyozták gúnyos megjegyzéseid durvaságát. Hetekkel később felhívtál, és úgy szóltál bele a telefonba, mintha ki sem mozdultunk volna abból a zsúfolt szobából, folytattad a félbehagyott mondatot a Hold árnyékának Földre vetüléséről. Majd fél órát beszéltél, nem zavart, hogy egy szót se szóltam, és mikor nagy levegőt vettem, hogy megállítsam ezt a felém áradó zuhatagot, akkor gyorsan elhadartad, hogy akkor holnap 5-kor. Hogy azonnal letetted, vagy csak megszakadt a vonal, nem tudom, de még percekig álltam kezemben a néma készülékkel, kibámulva a koszos ablakon.
Most is így állok, értetlenül a történteken, vagy inkább azon, hogy miért is mentem el másnap a találkozóra, ahová nem jöttél el. Legközelebb, amikor összefutottunk, havazott, kabát nem volt rajtad, vagy csak azért emlékszem így, mert nem gomboltad be. Egyszerre öntött el a harag és a csodálkozás, el akartam fordítani a fejem, de te rám köszöntél, pimaszul megfogtad a kezem, és kávézni hívtál. A felejtés bizonyossága megingott, a kesernyés ízt elnyomta a reményteli újrakezdés harsogó, friss zamata.
Voltak terveink, de a jövőképünk vászna néhol foszladozott, néhol fakulni látszott, pedig dolgoztunk rajta, hogy megőrizzük az épségét. Én például nem tettem szóvá a gyakori kimaradásaidat, mint ahogy te sem bántad, ha napokra elvonultam, és magamra zártam a szobám ajtaját. Azt hittük, szabadok vagyunk. Ujjunkon a jelölőgyűrűvel, amit megfigyelés céljából húztunk magunkra, tesztelve szerelmünk időtállóságát.
Nézem a fotót, amin egy számomra ismeretlen lánnyal vagy, aki beleegyezően bólint feléd. Nem tudom, hogy ez a lány került-e az ágyunkba, vagy egy másik, de a testének a közös matracunkon hagyott lenyomata szerinted a szabadságunk jelképe volt.
Jó életünk van, mondtad nem is olyan régen. Emlékeinket az évek során egymásra rakodó hiányok tartják össze. A tüdőből kiáramló levegő mozgásba hozta a szájüreg lakóit, hogy meg tudjuk szólítani egymást. Valaha a szavak a rendelkezésünkre álltak, felkínálták magukat, de mostanra jelentésüket vesztett, kitaposott cipőkké váltak, amiket már nem hordunk, de még tartogatunk a szekrény aljában.
Ketten ülnek a padon, a hiányzó deszkát már kipótolták, kiégett fű mindenütt. Ugyanonnan, egyszerre érkeztek. Napok óta készültek erre a találkozásra. Nem beszélték meg, csak egy-egy gesztussal utaltak rá, aztán együtt nyitották ki az ajtót. Lassan mentek, szinte már csoszogtak, még ki akarták élvezni a bizonytalanság szabadságát. Vajon megmondta nekik valaki, hogy nem kéne újrakezdeni? Mosolyba torzult arccal, kissé döcögve indult a beszélgetés, nem, nem haragszom, hidd el, és már annyiszor bizonyítottuk, persze csak ha te is akarod.
(Fotó: Life Of Pix, kép forrása: Pexels)