Hirtelen szakadt le az ég szürke alja. Egész éjjel üvöltött a szél, vízszintesen kavarta, fújta a darált jégtűket. Jól dolgozott a hómolnár. Hajnalban, amikor először felébredtem, még dühösen recsegtette a malmot, füleltem egy ideig a paplan alatt, nem akaródzott észhez térnem, inkább hagytam, hogy újra álomba muzsikáljon. Reggelre aztán kiadta a munkakedvét, és eldőlt, mint a zsák.
Az agyam hozzászokott a süvöltő, redőnyrázó őrülethez, majd felriasztott a hirtelen támadt csönd. Kisandítottam a takaró alól. Kékes üvegfénnyel csíkozódott az udvari ablakkal szemközti fal. Újra a paplan alá menekültem a borzongató semmi elől.
Hosszan fülelve bogozgattam a néma hadszínteret. Lassan rájöttem, hogy elállt a szél. Kíváncsi lettem, mi is történt odakint valójában.
Az ablakhoz osontam, és kilestem a redőny hézagjain.
Becsapott a trükkös szél, nem történt semmi rendkívüli, csak rendetlenkedett, hangoskodott egy kicsit.
Nagy rumlit hagyott maga után. A cseresznyefa leveleit felkergette a tetőre. Mind elferdítette a falra akasztott régi fatárgyakat. Fodros buckát sodort a garázs elé, jó magasat, nehogy könnyen kinyithassam az ajtót, ha majd kiállnék az autóval. Vastag hósapkát rakott a madáretetőre.
Szombat van, semmi dolgom. Egyedül vagyok itthon, festhetnék, vagy főzhetnék valami jót. Egyikhez sincs kedvem. Úgy terveztem, ma futni megyek, de ebben a hidegben nem nagyon akaródzott kimozdulni. Nagy pamacsokban szállingózni kezdett a hó.
Tavaly megjártam a havas erdőben. Akkor is egész nap esett, szépen csöndesen.
Az erdei pihenő úgy öt kilométerre lehet, aztán egy forduló a nyiladékokon további hét, majd újra öt haza, éppen elég arra, hogy jól megizzadjak. Az aszfaltról már eldúrták a havat, kicsit csúszott, de könnyű volt rajta futni. Elbámészkodtam közben, ember sem volt a közelben A nyulak és az őzek megszokták már, hogy itt futkosok télen-nyáron. A pihenő bejáróján érintetlen volt a hó. Néhány vadnyom szelte csak át itt-ott az utat. Úgy gondoltam, változtatok a megszokott útvonalon. Letértem hát egy taposatlan nyiladékra, és addig futottam, amíg a sűrű, fagyott, zúzmarás gazban csak lehetett, aztán a fák között loholtam tovább a térdig érő hóban, végül már csak vánszorogtam, alig bírtam emelni a lábamat. Megállni nem mertem, nehogy lemerevedjek. Holt fáradt lettem, mire újra az útra értem. A letaposott aszfalton olyan volt tovább futni, mintha súlytalanul lebegnék. Rendezetlenül botladozva csúszkáltam és ugrándoztam a jeges úton. A folyón átúszók vánszorognak ki ilyen imbolyogva a vízből az akciófilmekben. Lilára fagytak a lábujjaim, mire hazaértem, és a hideg dacára ömlött rólam az izzadság.
Ettől az emléktől még jobban elment a kedvem a futástól, gyáván iszkoltam a paplan alá. A szemem is becsuktam, és visszafogtam a lélegzetem, hátha sikerül újra elaludnom, de pont az ellenkezője történt. Egyre inkább felébredtem, frissebb lettem. Tegnap este óta terveztem a mai futást, most minden csontom, porcikám és izmom rákészült, csak az agyam tiltakozik ellene valami rejtett zugában. Különleges indíttatásom volt a futás iránt, ha szabódtam, vívódtam, feltámadt bennem ez az érzés, kényszerítve, hogy elinduljak. Mi az, öregem? Nem lehetsz ilyen kismiska! – így biztatgattam magam. Azt gondoltam, ha megtiprom a saját önérzetem, nekiindulok.
A zuhanyzást futás utánra halasztottam. Rendben van. A futás különben sem a jó illatokról szól. A futót elérheti a vizelés, rosszabb esetben a hasmenés, egy ideig vissza lehet tartani, de idővel egyre erősebb az inger, mindenképp keresni kell egy zártabb facsoportot, jobb esetben útmenti árkot, ahol megejthetjük a könnyítést. Ez a keresgélés néha fél óráig is eltarthat, ha nincs szerencsénk, akkor bizony be kell érni egy szellősebb, ritkásabb facsoporttal, legtöbbször éppen arra jön valaki, vagy még rosszabb, egy népes társaság, ilyenkor úgy kell viselkedni, mintha ott se lennének. Ennél már csak az a kínosabb, amikor kiderül, hogy a csípőtáskából kifogyott a papírzsebkendő, amit nem kifejezetten csak orrtörlésre használunk. Ha a lábam megizzadt, a zoknim, cipőm átázott, a trikóm nedvesen dobtam a szennyesbe, másnapra ugyancsak tömény oroszlánszag terjengett a lakásban. A futásban rengeteg betartandó higiéniai ajánlás van, elsősorban ezek, amiket felsoroltam.
Kimásztam a paplan alól, és gyorsan öltözködtem. Dupla pólót, dupla pulóvert, dupla zoknit húztam, futócipőt, kesztyűt és sapkát. Bemelegítésként ellapátoltam a havat a garázs elől.
Nincs messze az erdő, de most hó van. Ilyenkor nem puhányság az autó.
Az erdei pihenő bejáróját már megjárta valaki, remélem az erdész, aki tudja, milyen a közlekedés itt, a havas erdőben, minden nyiladékot, átjárót, ligetet, facsoportot, tüskés bozótszövevényt megmutatott régebben, ahol érdemes futni, vagy nem.
Félreálltam az út mellé, hogy elférjenek az arra jövők. A kerekek vagy húsz centi mély nyomot hagytak, amint betolattam a fák közé. Nem túl jó előjel.
Keréknyomban futnom nem volt biztonságos, könnyen megcsúszhatok és kifordulhat a bokám. Bevághatnék a sorompós nyiladékon, a katonaköves út felé nem is nagy a hó! A hatalmas tölgyek itt nem engedték randalírozni az öreg hómolnárt, megfogták a szelet. Ez egy közepes kör lesz így, szűken hét kilométer.
Hét kilométer, hóval nehezítve úgy negyven percig tarthat. Nem kell rohanni, csak kocogósan, öregesen, azaz a koromhoz képest. Akkor hát uzsgyi! Egészen jól megy ma a futás, ahhoz képest, hogy be sem melegítettem.
Futás közben sok minden megfordult a fejemben, legfőképpen a festés, nem nehéz témát találni, itt van körülöttem ez a csodaszép téli környezet, benne végtelen sok téli kép. Fejben festettem, mint ahogy a sakkozók tábla nélkül játsszák a partit, úgy teszem majd később vászonra a képeket.
A süldő akác sutnyók behajoltak az útra, nincs még tartásuk, mint az öreg törzseknek, megtapadt rajtuk a hó. Előretartottam a karomat, és lengettem jobbra-balra, mint egy ablaktörlőt, így vertem le az ághavat. A pattogó csillámok a galléromba bújtak, és alattomosan lecsurogtak a hátamon és a mellemen. Próbáltam az út közepére húzódni, de a magas buckáról minduntalan lecsúszott a lábam. Hiába, nem hóra találták ki a futócipőt.
Szürke nyúl riadt fel a csapás mellett.
Először egyenesen előre futott a csapáson, aztán egy-két cikcakkot vetett cselből, hogy összezavarjon, majd hirtelen fordulással bevágott a sűrűbb fák közé.
Nem a róka vagyok, komám, nem bántalak, ne rohanj el, hadd nézzem meg a cipőd talpát! Miért nem csúszik úgy, mint az enyém? Láttam ám így is. Bundát kötöttél a talpadra. Ravasz fogás, majd kipróbálom, ha legközelebb futni jövök.
Távol a rohanó nyúl mögött narancssárgára változott a kékesszürke derengés.
A Nap tett fáradt kísérletet az ébredésre, de úgy járt, mint ahogy én, megijedt a hótól, most gyanakodva figyelt, nem hadicsel-e a hirtelen támadt csend. Látszik, nem lehet könnyen becsapni az öreget. Kicsit nézelődött, aztán elbújt a köd mögé, kilesni, mit tesz velem a hómolnár, előugrik-e újra, hogy betakarjon ághóval?
Szép narancsos volt a színed, öregem, elsiklott a havon egészen a rohanó nyúlig. Megjegyeztelek, kisapám, leskelődsz. Még most is látom a derengésedet a homály fölött.
Ha így megfestenélek, rögtön el is dobhatnálak, mint giccset, pedig szép vagy igazán. Az idén még nem festettem téli képet, eddig eszembe sem jutott, a havas erdőben pedig előttem az eredeti téli tájkép. Dermesztően hideg, feszes fehér vásznon mozog ide-oda, le és fel, előre és hátra, ahogy keresi a helyét téma meg a festő.
Na persze ez a hómolnár, ez előttem jár ötletekben, mindent lefestett, letakart fehér vásznával.
Bocsánat, öregem, ne vedd rossz néven, most plagizálok.
Legyen a címe: Kép a havas erdőről. Nem túl bonyolult cím, erősen a témára utaló.
Az akácok belebólogattak a kristályozó hóbuckákba. Száraz magházaikat rázta a szél, bezörgetett velük az erdő kapuján. Zöld mohás kérgük sötétje előre hívta a napot és az erdőt a távoli kékesszürke homályból, ahová éppen futottam.
Az érintetlen, fodros, narancsos hómezőn lila árnyékokkal kúsztak felém az akácfák, a hó alól barna és sárszürke perjék-bogok tolakodtak a képre, fenyőtobozok szienája tett rájuk hangsúlyt a cinkfehér vásznon.
Ma még senki nem járt ott, látom, csak mögöttem vannak lábnyomok.
Csak az én nyomaim.
Akkor hát ez nem plágium, enyém a kép.
(Illusztráció: A szerző saját festménye)