Korán érkezek, félig szándékosan, húsz év után körül akarok nézni. Eddig nem jöttem el az osztálytalálkozókra, nem éreztem magaménak őket. Csak négy évet jártam az osztállyal, és ők mégsem felejtettek el. Talán nem felejtenek el senkit, akikkel egykor közösséget alkottak a csendességben.
Minden változott, és mégis minden ugyanolyan, csak a technikai fejlődés és az EU-szabványosítás hagyott nyomott az udvari játékokon. A színes gumitéglákon kényelmesen sétálok a tornaterem mögé; mintha kevesebb lenne a növény a hátsó udvarrészen, olyan árnyéktalan a talaj.
A tornacsarnok oldalához érek, és meglepődöm, hogy az épület fala és a kerítés között milyen szűk a hely egy felnőtt számára. Sem a színek, sem az illatok nem változtak. Érezhetően tisztább a levegő, mint odahaza. A napsütötte beton melegére ülök, térdemet átkarolom, szememet lehunyva hallgatom a kisváros távolodó zajait.
Látom magam, ahogy a tornacsarnok oldalában megbújva sírok. Meg akarok halni. Megint Bori miatt. Mindig miatta kerülök bajba, mindig, mindig, mindig. Persze ő is csak nevetett, miközben az egész mondóka tőle eredt. Én nem akartam a barátnője lenni soha, de nem volt választásom, mert ő akart. Kényelmes volt, hogy szomszédok vagyunk, kényelmes volt, hogy jól hallgatok, még kényelmesebb, hogy jól teszem, amit mond.
Most azt mondta, hogy „Észak-Amerika, London, Párizs, Marika néni nem normális”. Ezen persze elsőre nevettünk. A menzára sétálva súgta a fülembe, hogy majd az ebédlőben sorba állva adjam tovább. Továbbadtam, és kúszott előre az ebédet merő nénikig, egészen addig, amíg Marika néni meg nem hallotta. Pillanatok alatt kiderült, hogy én kezdtem el a sort, én voltam az első, aki a sorban állva susorogta a mondatot. Az nem derült ki, hogy az egész Bori ötlete volt, hogy én Boritól hallottam, és az ő utasítására tettem.
Marika néni önmagát meg nem hazudtolva kapaszkodott a hajamba, és kiabálta, hogy te vagy a nem normális! TE VAGY A NEM NORMÁLIS! Kirángatott a sorból. Fájt. Nem jobban, mint máskor, csak most is azt éreztem, hogy nem jó gyereket ráncigál. Bár arra maradt időm így is, hogy egyetértsek a mondókával, tényleg nem normális.
Az ebédtől búcsúztam is, pedig káposztás tészta volt porcukorral. Otthon soha nem kapok rá porcukrot. El sem hiszik, hogy az iskolában szórnak rá. Szeretem a káposztás tésztát. Most meg a káposztás tésztán gondolkodom, amikor tudom, hogy egyszer fel kell állnom, és ki kell mennem a tornacsarnok oldalából. Ezt pedig jobb, ha magamtól teszem, mert ha Marika néni talál meg, nem marad hajam, mire az osztályterembe húz.
Tudom, hogy piros az orrom. Sokszor nézem magam sírás közben, miközben várom, hogy a sós könny a számhoz érjen, és a nyelvemmel lenyaljam. Most még zsebkendőm sincs. Igaz, már csak folydogál a könny, túl vagyok a síráson. Azt hiszem, tanár akarok lenni, olyan, aki nem bántja a gyerekeket, és leginkább olyan, aki egy Borival sem kivételezik. Én is szeretnék valakinek a Borija lenni!
Persze, csak Marika néni van velünk. Mondjuk, énekből legalább már nem kell felelnem. Elsőben azt mondta, mikor felálltam, hogy elénekeljem a Hull a szilvát, hogy nincs hangom. Igaz, nem is kezdtem el énekelni.
Végül is, a nincs az nincs. Anyukám is ezt mondja. Persze, ha most belegondolok, ő ezt nem az éneklésre mondja, hanem mondjuk a sajtra, ha sajtos-tejfölös tészta van… sajt nélkül. Sajt, az nem mindig jut.
Elvesztettem az időérzékem, lehet, már vége az ebéd utáni játéknak az udvaron. Be kell mennem. Be kell mennem a terembe, mielőtt rám talál. Be kell mennem a terembe, mielőtt rám talál a tornacsarnok oldalába bújva, és újra meghúzza a hajamat.
Felállok, még hüppögök, törölgetem a kezembe az arcomról a nedvességet, aztán a szoknyámba, hogy ne csillogjon a bőrömön. Lassan megyek, nem mintha lenne jelentősége, mert a távolság csökkeni fog, ahogy a terem felé haladok. Ha bánt is, nem fogok belehalni, de talán bánt annyira, hogy ő belehal egy kicsit. A terembe érve a táskám már az utolsó padban van.
„Odavaló vagy” – mondja megvető pillantással. Ez jó. Ez elég messze van. Elég messze Marika nénitől, Boritól. Ki tudja, meddig maradhatok ezen a széken, ki tudja, mikor hiányzok újra Borinak…
A kezem bizsergésére kapom fel a fejemet, riadtan az órámra pillanatok, 15 perc telt el a beton melegén. Felállok, leporolom a szoknyámat, csak megszokásból. Lassan indulok el, nem mintha lenne jelentősége, mert a távolság csökkeni fog, ahogy a terem felé haladok.
Nyitva van az átjáró az aulába, a karzat falain színes, vakációt váró gyerekrajzok. A megbeszélt terembe megyek, remélve, hogy elsőként érkezem. Az ajtó nyitva, egy szőke nő a pogácsákat rendezi az asztalon. Köszönésemet egy ölelés fogadja.
Bori?! – kérdezem talán magamtól, és azt hiszem, visszaölelem.
(Fotó: Barry Zhou, kép forrása: Unsplash)