A gyerekem szívhangját hallgatva velem sír a nőgyógyász, aki most látott először, de tudja, hogy miért vagyok az ultrahangzselé alatt. A gyerekem szívhangját az apa nem hallja, ahogy tudni sem tud róla, nem ez volt a célja. A gyerekem szívhangja nekikoppan az ablaknak, és cikázva pattog a szobában. A gyerekem szívhangja bíróságra akar menni, hogy megismerje az apját. A gyerekem szívhangjának dühösen magyarázom, hogy nem láttam az arcát, nem tudom, ki volt, hiába érzem még mindig az apa ütésének súlyát az arccsontomon. A gyerekem szívhangja hintázni akar abban a parkban, ahol fogant, ahol éjszaka hazafelé az apja a földre tepert. A gyerekem szívhangjának homokozólapátja eltört, mikor ráestem, már azelőtt eltört, mielőtt az apa dohos teste rám nehezedett. A gyerekem szívhangja nem fogja érezni azt a fémes, sós ízt soha, ami akkor csorgott a számba. A gyerekem szívhangja nem beszél a miniszterrel, nem neheztel rá. A gyerekem szívhangja anyámról mesél, hogy mi lett volna, ha én sem lennék több, mint egy szobában ragadt dobbanás. A gyerekem szívhangja könyörög, hogy ő nem tehet semmiről. A gyerekem szívhangja nem enged vissza az öltözőbe, hogy magamra húzzam a nadrágot, hisztizik. A gyerekem szívhangja követeli, hogy szeressem. A gyerekem szívhangjának „ökölbeszorított” keze vagyok. A gyerekem szívhangja kísérteni fog, amíg élek, bár nem tervezek sokáig maradni, mondom magamnak, ahogy távozáskor a hideg szikét a táskámba csúsztatom.
Másodközlés, a novella eredeti megjelenési helye a Felhő Café Könyvek kiadó Abortusztörténetek című kötete.
Fotó: Stephen Andrews, kép forrása: Pexels