Fekszem a padlón és sírok. Szó szerint a földön.
Olyan melodrámásan, mint a filmekben, de nem tudok felkelni.
Ha mi már nem vagyunk, akkor abba én belehalok.
Most már biztos.
A város szélén kis bőröndből, egyedül, új munkahelyen, óriási fájdalmak közepette… próbálok túlélni.
Csörög az óra, felkelek.
Munka.
Reggeli.
Vagy reggeli, aztán munka.
Mindenki mondja, hogy jól tettem.
Mit is tettem? És tényleg jól?
Várom, hogy írjon. Ír, de nem tudok válaszolni.
Aztán a közös csoportba ír: hétvégén szeretettel vár magához mindenkit.
Társasozni. Főzni is fog.
Egyes szám első személyben. Akkor már mindenki tudja, hogy én nem lakom ott?
Alig telt el két hét. Az összes cuccom ott van. A fényképeink a falon.
És az emberek átmennek?
Az otthonomba?
A baj talán az, hogy a lelkem is ott van. Vagy talán sosem volt?
De akkor hol van?
Valami messzi galaxisban kering, és nem tudok eljutni odáig.
Mennyi veszély!
Elfogy a levegő.
Éhen halok.
Nincs űrhajóm.
Nincs erőm. Honnan van az embereknek?
Szóval akik átmennek, nem a közös barátaink.
Hanem az ő barátai.
Az űrhajósok vajon az elindulásnál félnek jobban vagy visszafelé, a landoláskor?
Azt gondolom, biztosan vissza akarja majd csinálni.
De azt mondja, ki kell tartani.
Aztán mégis megtartja a lakást, hátha visszamegyünk.
Pár hónap múlva inkább visszaadja a lakást.
Túl drága.
Ő pontosan kiszámította, hogy neki hány ezer euróval került többe az ‘otthonunk’.
Én gondoltam, kiszámítom, hány ezer euróval került többe, hogy életben maradjak.
Inkább mégsem.
Mert legalább maradok.
Nem számítok rá, hogy a lakás közös kitakarítása és a kipakolás terápiás jellegűen fog rám hatni.
Minden mocskot ki kell sikálni.
Utána lehet végre
TISZTA
A nem várt lépések mestere.
Bár talán az agyam hátsó részében mindig vártam.
Csak úgy a semmiből:
– Szeretnél hétvégén túrázni?
Ki – én? Veled? Miért?
Nyilván szeretnék.
Önpusztítás felsőfokon.
Beszéljük át a dolgainkat. Csak lassan. Óvatosan.
Mintha hánynék.
Évek fájdalmát.
Jámbor. Csak hallgat.
Lehet, szeret szenvedni.
Újra elhív.
Mindig elmondja, mi lesz majd, ha esetleg kibékülünk.
Mások szerint játszik velem.
A szórakozás szó is értelmet nyer.
Amikor az új ‘nem barátnőjét’ bemutatja az összes barátunknak.
Tudtam, hogy randiznak.
Én is randiztam.
Azt mondta, neki nem komoly.
Nekem sem komoly.
A szép pillanatoknál az életben mindig az jut eszébe, hogy velem szeretné megélni őket.
Akkor a lánnyal a rosszakat?
Nem megyünk már túrázni, mert a lány megharagudott, hogy időt tölt velem.
És a színházhoz akkor mit szólt?
Arról nem tud.
Szerinte még mindig nem beszéltünk át mindent.
Majd a következő kiránduláson.
A lány pszichológus vagy pszichiáter.
Ő biztos értené a rengeteg szakszót, amit az elmúlt évben tanultam.
Elvileg traumakötés.
Tudom, hogy traumakötés.
De hogyan kell elvágni?
Úgy tűnik, mégsem értené.
Fotó: Ivan S, kép forrása: Pexels