Bezártam a százéves kis fekete imakönyvet, és megsimogattam. Édesanyámé volt, ebből imádkozom minden reggel és este. Gyerekkorom óta így csinálom. Csak azt nem értem, közben hogy lett ilyen görcsös a kezem.
Minden megváltozott. A gyerekek felnőttek, aztán az unokák is. A fekete ruhát régen csak ritkán kellett hordanom – ma már nem veszem le, annyian haltak meg sorban, hogy már nincs értelme. Folyton gyászolok.
Egész életemben az Úrhoz szóltam, neki adtam hálát, és neki könyörögtem. Elviseltem a terheket, amiket rám tett, cipeltem őket. Ma is.
De ma, miután bezártam a kis imakönyvet, felnéztem az égre, és azt mondtam: Sajnálom.
Ma máshoz szóltam. Alkut ajánlottam. A szívem nehéz volt, de úgy éreztem, ez a helyes irány. A Halált hívtam. Az életem adtam volna – egy életért.
Nem tudtam, mi történik pontosan. Nem ismertem már ezt a világot, nem értettem, mit mondanak az orvosok, mit jelent a lombikprogram. Az én időmben nem voltak még ilyenek.
De a fájdalmat és a küzdelmet láttam, éreztem. Amikor Panna mesél, bármit megadnék, hogy segíteni tudjak. De mit tehetek én? Imádkozni tudok, semmi mást. De azt minden nap, minden este, rendületlenül. Mégsem történt csoda. Csak az évek teltek. Én egyre öregebb lettem, a többi unokám gyerekei egyre nagyobbak lettek, és jöttek, jöttek az újabbak. Én mindért végtelenül hálás voltam az Úrnak, de nem értettem, miért nem segít Pannikának. Neki mindig csak a könnyes tekintete maradt minden családi ebéd után.
Ezért ma alkut ajánlok. Kérem a Halált, vigyen el. Már öreg vagyok, éltem eleget. Sőt, vigyen el úgy, ahogy csak akar. Bárhogy. De az életemért adjon egy életet – adjon az unokámnak egy gyermeket.
Nem tudom, hallotta-e a kérésemet, kötöttünk-e alkut. Válasz, ahogy az Úrtól sem, most sem érkezett.
Korán reggel csörög a telefon. Valami baj van, ilyenkor a gyerekek még nem telefonálnak.
– Meghalt a nász – mondja a telefon végén az elcsukló hang.
– Jajj, Erzsikém. Imádkozom érte. Hogy történt?
– Elaludt az éjjel. Valószínűleg a szíve, az orvosok már szóltak, hogy a család készüljön fel. Janiék így még el tudtak tőle köszönni.
Leteszem a telefont, és leülök hokedlire a kis imakönyvvel. Egy gondolat suhan át rajtam: egy alkuról, ahol egy élet volt a megállapodás. De az enyémért cserébe. És én itt vagyok. Dédunoka viszont nincs.
Lassan elfelejtem a neveket. Édesanyám se tudta már senkiét 80 felett. Aztán a mondatok nem jönnek ki a fejemből. Nem tudom őket elmondani, nem állnak össze. Az imádságokat elfelejtem. Senki nem tud megoldást, nincs kiút.
*
Halk hang. Távoli, alig hallható. Nem követel, csak kér. Azt ritkán szoktak tőlem így. Apró, törékeny néni – nemsokára úgyis velem jönne, de ő nagy árat kér érte. Legyen. Nem adom most, és nem veszem el rögtön. A gyermek még sokára érkezik, addig még van dolgunk együtt.
A beteg szív már ritmustalanul, összevissza ver. Ő nem az alku része, jönnie kell. Az idő lejárt. Nem értik majd, de így kell lennie. Már csak egy kis része van itt, de ami még maradt, azt elviszem. Csendben az ágy mellé lépek. Éjjel van, minden csendes, senki sem vesz észre. Egy darabig mellette állok, csak nézem. Hosszú, kemény, küzdelmes élet. Volt sok öröme, de sok fájdalma is. Elfáradt. A végére nagyon egyedül érezte magát.
Hozzáérek, felsóhajt. Tudja, ki vagyok, várt már. Mint régi ismerősök, találkozunk, de csak némán köszön. Elmosolyodik, mintha azt mondaná: mehetünk. Lecsukom a szemét, és megölelem. Békével megy el.
Továbbmegyek. Meg kell néznem valakit, de ő ma még nem jön velem. Alkut kötött, és magát ajánlotta. Az utat pedig én választom meg. És az út nehéz lesz. Nem egyszer viszem majd el, hanem minden nap – egy-egy kis darabban. Csak egy emléket, csak egy szót, csak egy illatot. A végére nem lesz már semmi abból, ami ő volt. A legvégső ölelésnél üres lesz – nem lesz már öröm vagy fájdalom.
*
– Anyuka, ez a gyerek nem akar kibújni, hétfőn reggel megcsászározom. Az előzményekre tekintettel nem kockáztatunk.
– Rendben, Doktor Úr, csak történjen valami.
Néhány óra múlva megszületik a legnagyobb álom. Mennyi könyörgés, mennyi ima, mennyi aggodalom, könny, tűszúrás – és mégis, mintha a születéséhez nem lenne közöm. Mama győzött meg a kezelésről, mikor még értette, mi történik. Azt mondta, mindent meg kell tennem, amit az Úr feladatként ad, és meglesz a gyümölcse. Emiatt vágtam bele, ezért volt hozzá erőm. Mert nekik is volt mindig, mindenhez.
Mikor mama elment, kiderült, hogy az első lombik nem sikerült. Hiába volt minden…
Aztán évek múlva, a második kudarcnál már tudtuk, hogy a másik mama is elmegy hamarosan. Már most sincs itt. Mire kiderült, hogy várandós vagyok, már nem értette. Hiába meséltem, fogtam a kezét. A tekintete üres volt, egyszerűen hiányzott belőle valami: ő.
A kisfiam nem alszik jól, ilyen felesleges dolgokkal nem tölti az időt. A végtelen hosszú éjszakákon arra gondolok, vajon mi tartja ébren, mi dolga van? Mintha már most feladata lenne, és egyszerűen nem vesztegetheti az idejét.
Amikor hazaérünk a kórházból, a babaülésben mellettem nézelődik. Az apja leállítja a kocsit, és előremegy, hogy kinyissa a házat az új lakó előtt. Én közben csak nézek bele a pár órás gyermekem végtelen kék szemébe. Könnyezni kezdek, nem is értem, miért. Ismerlek Téged, igaz? – kérdem tőle. Ki küldött hozzám? Tudod mit? A lényeg, hogy itt vagy. Vigyázok rád.
Fotó: Wendy van Zyl, kép forrása: Pexels