Marci annyiszor akart szakítani, hogy ugyan a gyomrom mindig újra és újra összeszorult, és sírógörcsöt is kaptam, de valahol mélyen azért igazából nem hittem neki. Főleg, hogy mindig utólag mondta valami nem várt pillanatban, őszinteségnek álcázott jól irányzott gyomrosként.
– Karácsony előtt meg akartam beszélni, hogy ezt hagyjuk… akkor lett volna időd feldolgozni anyukáddal, de aztán nem akartam tönkretenni az ünnepeket.
– Mi a baj? Mi rosszat csináltam? Az már hónapokkal ezelőtt volt…
– Nem tart sehova a kapcsolatunk, nem vagyok boldog, nem érzem jól magam.
– És akkor most…?
– Majd meglátjuk.
Nem tudom, mit próbáltunk meglátni. Én már abban sem bíztam, hogy meg tudnék állni a saját lábamon. Ő pedig mintha élvezte volna a hatalmát.
De minden kardinális ponton, amikor már feladtam volna, megnyugtatott – minden jó lesz, megoldjuk együtt, csak elfogadóbbnak kell lennünk egymással. Ő sincs jól. Hagyjam már abba a problémázást.
Voltak menekülési kísérleteim, de nagyon gyengék. Például megragadhattam volna az alkalmat, amikor annyira bántott, hogy zokogva mentem el sétálni otthonról, csakhogy ne kelljen vele egy légtérben lennem, és egy szomszéd szaladt utánam ki az utcára, hogy miben tudna segíteni. Végül adott egy ölelést. Ettől még jobban sírtam. Sajnos a közjátékot a nyitott ablakon keresztül Marci is hallotta.
– Még a szomszédokat is képes vagy zavarni? Hát tényleg ennyire sajnáltatni kell magad?
Akkortájt sokszor a pincében is elrejtőztem, sőt, még a rövidekből is fogyasztottam, amiket ott tároltunk. Hátha elűzi a fájdalmat. Legalább egy kicsit.
Egy ponton észrevette, hogy az egyik üvegből hiányzik, és onnantól kezdve azon viccelődött mások előtt, hogy zugivó vagyok.
A pincében.
Nem értettem a viccet.
A hegyek megnyugtattak mindkettőnket. Az volt a ‘safe space’-ünk. Sokat jártunk kirándulni és síelni. És akármilyen rossz állapotban is indultunk neki, a hegyről mindig kézen fogva és boldogan jöttünk le.
Meg a bulik. Az egész éjszakán át tartó táncolással járó eufóriát korábban nem ismertem, de a város underground szcénája rengeteg lehetőséget adott a tudásom mélyítésére.
Aztán már a hegyek sem nyugtattak meg. A buliban pedig más fiúk jöttek oda, mert nekik sem tűnt fel, hogy az a srác ott valahol velem lenne.
Igazából már semmi sem nyugtatott meg.
A lakásunk gyönyörű volt, minden bútort teljes körültekintéssel választottunk ki. Rendeltünk felújított ‘sideboardot’ Magyarországról, designer székeket Dániából, festményeket magyar galériákból.
Erre a festményes projektjére mondjuk nem voltam túl büszke, kicsit fellengzősnek hangzott.
Pedig szép képek voltak.
Én is festettem képeket, azokat is kitettük, sőt, később az egyiket alig akarta visszaadni.
Lehet az is tetszett neki?
Nagyon szeretett a lakással meg a szereléssel foglalkozni. Boldog volt, hogy ő egy ‘handyman’. Aztán ebből inkább ‘candy’ lett. De a fúrásokat így is megcsinálta, szóval nem baj, maradhat. Valahol még nevetni is tudtam rajta.
A város nagyon nagy részére ráláttunk. Azt viszont senki sem látta, hogy nálunk mi folyik.
Egész nyáron jöttek a jelek. Egyre több és egyre durvább. Egyenként mindegyik megért volna egy szakítást. Nem volt erőm. Bíztam.
Ördögi kör ez a dinamika.
Napokra eltűnt és nem beszélt velem. Megalázott mások előtt, mert én rossz helyzetbe hoztam.
Már csak egy üres kagylóhéj voltam, aki átvonszolta magát a napokon. Picire összehúzva, teljesen bezárkózva – nehogy megint bántson. Aztán a nem várt pillanatokban megint szeretett.
Nem segítek a holmijaidat hozni, ha eddig elbírtad, ezután is menni fog.
Minek kell ennyi piperecuccot bepakolni? Nem baj, hátha kinézel majd valahogy.
Tervezzük meg a közös lakás fürdőjét! Sárga vagy piros csempe?
Hétvégén mennék túrázni, ha gondolod, csatlakozhatsz.
Közös fesztiválozás? Azok után, ahogyan viselkedtél? Nincsen kedvem hozzád! A volt barátnőmékkel terveztem menni.
Na jó, gyere inkább te is.
Nem tudom, mi volt az utolsó csepp, de akkor már egy jó ideje tudtam, hogy nagyon nagy baj van. A barátnőm odaadta a pótkulcsát, hogy bármikor mehessek hozzá, ha nem bírnám tovább.
Legalább már volt menekülési tervem.
Az a csütörtök is csak úgy indult, mint egy átlagos nap. Hazafele láttam a boltban egy szép növényt, pont olyat, ami kellett volna a komód mellé, mert a régi már haldoklott. Gyorsan küldtem neki a képet. Azt mondta, ilyet tényleg vehetnénk.
Miután hazaértem, beszéltünk telefonon a nagybátyjával. Őt mindig kedveltem a családból, pozitív volt, ugyanakkor kritikai gondolkodással is rendelkezett. Sőt, Marci még azt is említette, hogy Tamás korábban mondta neki, becsüljön meg engem. Milyen kedves, valaki figyelt rám.
Marci nem fogadta meg a tanácsot.
Otthon mondjuk sohasem látta, hogy ezt hogyan is kell.
Aztán odaült mellém feszengve a kanapéra.
– Miért nem beszélted meg velem, hogy te is akarsz jönni velünk a szokásos nyaralásra a barátokkal?
– De hát én is meg vagyok hívva, miért kellene?
– Tavaly sem voltál, és sokkal jobb volt nélküled.
Nem értettem miért jobb nélkülem.
– Nem akarok egy ilyen kapcsolatban lenni – mondta.
Szerintem beszélnünk kellett volna az érzelmi oldaláról is a dolgoknak. Habár nem tudom, pontosan mit szerettem volna hallani, de ennyire jéghideg nem lehet valaki, aki szeretett. Vagy akit szerettem.
Ilyesmikről nem akart beszélni.
Egész éjszaka nem aludtam. Két hete kezdtem az új munkahelyemen. Nem mehettem be kisírt szemekkel, és koncentrálni is kellene.
Az irodában szerencsére nem vették észre, hogy az a péntek sem volt az én napom.
Nem tudom, mikor határoztam el, hogy elköltözöm, de valahogy lassan és visszafordíthatatlanul beérett a döntés. Elmentem a falig.
Terápián az egyik fő téma volt, hogy miért nem álltam ki hamarabb magamért, és miért voltam empátiával az iránt, aki bántott.
Egy egyszerű falra kenődés helyett inkább úgy éreztem magam, mint egy repülőgép pilóta, aki egy ideje már zuhan, és tudja, hogy elkerülhetetlen a becsapódás. De mivel tudtam, hogy senki sem fog megmenteni, ki kellett mászni a kibaszott roncsból, és felállni.
Étel nélkül sokáig elvan az ember, de inni muszáj.
A folyamatos frusztráltság állítólag betegségekhez vezet.
Tető is kell a fejem fölé, akkor is, ha nem a sajátom.
Tudok taxit hívni, ha egyedül nem bírom el a holmim.
És milyen kevés dolog kell a túléléshez.
Pénteken munka után gyorsan bepakoltam pár alapruhát. Kitettem az ajtó elé a csomagokat, és még vetettem egy utolsó pillantást a gyönyörű otthonunkra. Mikor indultam volna, pont hazaért. Nyilván. Mint a filmekben.
– Miért kell ez a dráma? Azt hittem, hogy itthon szépen nyugodtan mindent átbeszélünk. Itt lett volna rá az egész hétvégénk. De te megint ‘drama queen’ vagy. Csak a szokásos.
Próbáltam megnyugtatni. Egész jól sikerült.
Ő amúgy vett mindkettőnknek vacsorát. Nem eszek vele?
Ettem vele.
Nem tudom, az a furcsább, hogy ebben a helyzetben leültem vele enni, vagy hogy egyáltalán volt ideje velem vacsorázni.
Ettem pár falatot, de már sok volt. Mit lehet még lenyelni?
– Ne haragudj, el kell indulnom. Ha most nem megyek, akkor sosem fogok.
Nyomtam egy puszit a homlokára.
Sírós volt a hangja, ahogy elköszönt. Ott maradt ülve az asztalnál, háttal nekem.
A kék linóleum borítású asztalt én választottam, ő inkább bordót szeretett volna.
Hívtam a taxit. Volt kulcsom a barátnőmhöz. Volt pár ruhám. Voltam.
A legnehezebb lépés, amit valaha megtettem, az volt, hogy kisétáltam a citromsárga bejárati ajtónkon.
Fotó: Pixabay