A kötöttpályás tömegközlekedés nagy rajongója vagyok fogantatásom óta. Nem, nem, annyira nem, hogy rendszeresen használjam, életem autóhoz köt, elnéző vagyok magammal ez ügyben. Hanem a buszozás, ó, az egészen más! Sose bírtam elviselni, szerencsés esetben késik, amúgy nem is jön, ha mégis, akkor tele büdös szájakkal, rám tapadnak sörhasak, izzadságcseppes hónaljak imbolyognak az orrom előtt, abszolút no-no. Ma azonban kapott egy szőrös piros pontot ez az opció is, ezentúl visszafogottabban protestálok ellene. Nem az álláspontom változott a vállalhatatlan forgalomban döglött csiga lassúsággal soha célba nem érő szolgáltatásról, az ár-érték arány főleg nem nőtt a szememben, de azt el kell ismernem, hogy van egy hangulata!
Történt, hogy egy álomittas reggelen begurultam a szervizbe nagygenerálra. Nagybátyám, a mester, miután hosszasan konzultált a segédeivel, három ujjával is a fejét vakarta, nem nézett a szemembe, azonnal levert a víz, mint mindig, ha mélyen a bukszámba kell nyúlkálnom.
– Csak délután tudom megcsinálni, este tudod elvinni.
– Mekkora hitelt vegyek fel?
– Olajcsere, légszűrő, szokásos.
– Amúgy egészséges?
– Mint a makk.
– Akkor mit paráztatsz?
– Semmit. Be tudlak dobni a központba, nekem itt ne maradj idegesíteni a srácokat, majd visszajössz busszal.
Kedves ember, na. Én meg a shopping center egyenlő egy bankcsőddel, csak fog kelleni az a hitel, de ki vagyok én, hogy tiltakozzak?
Sikerült példás önfegyelemmel csak egy kisebb karibi állam éves költségvetését elvernem, „jézuskától géppuskáig” (zuglói gyűjtés!), és már meg is érkezek a buszállomásra, rögtön a pláza alatt van, nem kell a millió szatyrot messze cipelnem. Kisebb tömeg áll a peronon, diszkréten kurvaanyáznak, a sármos sofőr békésen nyomkodja a mobilját. Négy perccel vagyunk indulás előtt, elegáns mozdulattal elrakja a telefont, és kinyitja az első ajtót. Iszonyú szempillás, pontyszájú némber tolakodik fel elsőnek két jókora bőrönddel, lecövekel az ajtóban.
– Hallod, elment a reptéri busz, érjük már utol!
A sofőrnek szeme se rebben, faarccal informálja, hogy ez nem fog ez menni: nem gyorsjárat, többször áll meg, a kolléga hat perce elhajtott, különben se arra megy. A nő mögött fellépő aktatáskás figura arca megnyúlik, nem létezik, hogy a párbeszéd, amit hall, valóságos legyen.
– Adjál egy jegyet!
Egy hős ez az ember. Diszkréten lehunyja a szemét, komoly arccal bólint, varázsol a fémdobozzal, kiadja a tiketet, hátradől kényelmesen, nézelődik. Feszült három perc következik, nem történik semmi az égegyadta világon, várakozunk szorgalmasan, az állomás óráján a digitális számláló nagyot koppan, ajtó bezár, és már gurulunk is! Ez aztán a menetrend tűpontos betartása, le a kalappal!
És az események nem pörögnek fel.
Nézem a nőt, ismerős a fizimiska, nahát, ez Janice a Muppet Showból, esetleg az ikertestvére. Janice startállásban a fülke mellett, meredten bámul előre, könyökével az elválasztó üvegre támaszkodik, lelki szemeim előtt már Keanu Reeves szorítja Sandra Bullock háttámláját, szinte tökéletes a hasonlóság. Végre úton, a böhöm busztest lomhán lódul, autók suhannak tova fémes fénycsíkot húzva, elhagyjuk a pályaudvart, majd azon nyomban pirosat is kapunk. A délutáni forgalom a csúcson, saccra egy arasz per órával robogunk, Janice körül vibrál a levegő, a téridő-kontinuum megtörik, már én is a helyzet foglya vagyok, szemem előtt össze- és szétkenődik a világ, egészen elképesztő érzés, így szomorúan konstatálom később, hogy csak a multifokálist felejtettem fenn, az viccelt meg, milyen kár. Kíváncsian körbenézek, derék utastársaim dermedten ülnek, a megállóban még oly hangos társaság mostanra teljesen lefagyott.
Janice számára megállt az idő, nem pislog, nem mozdul, talán már nem is lélegzik, tágra nyílt szemmel az utat fürkészi, lesi, hogy el tudja-e még kapni a másik járatot, átléptük a valóságot, ez már Szürreália. Öt megálló alatt hat piros lámpába futunk, utána is számolok, hogy kijön-e a matek, bár magam sem hiszem, hogy van erre megfelelő képlet. Kisnyugdíjasok fel-le, a világon létező minden aprópénz itt forog ma át, mintha mindenki őrült pénzmosásba fogott volna buszjegyvásárlásnak álcázva, az érméket egyenként megforgatják, már-már a fogukhoz kocogtatják, biztos, ami biztos, ne adjunk húszast tízes helyett, csörög a pénz, lassul a járat.
A hatodik megállónál a sármőr megköti magát, Janice-nek márpedig mennie kell! Innen már tényleg másik úton pörög, alig 20 perc múlva érkezik a következő járat, esetleg taxi, Über, értjük mi, a reptér nem vár.
– Nem, nem, azzal már lekésem a gépet, elmegyek az előzővel, itt megvárom.
Egyetemes megvilágosodás terít le azonnal, micsoda lángelme, milyen kivételes zsenialitás, ha létezne matematikai Nobel, már futnék is a jelöléssel, talán a fizikai sem késő még, nem is értem, ez eddig nekem miért nem jutott eszembe! Ez a magas hőfokon lobogó optimizmus, ez hiányzik a modern világból, ideje vallást alapítanom rá, gondolatban már el is költöm az adókedvezményt.
Janice már a flaszteren, a jóképű széles vigyorral integet, messze még a végállomás, átadom a helyem egy nénikének, megsimogatja a kézfejem, a csuklóban álldogálva letöltök két buszos appot. Késő este érek haza, leparkolom a kisautót a ház előtt, üldögélek benne még pár percig, elegáns mozdulattal letörlöm a Bőszenbusszalt a fenébe, a Busszalcsusszant egyelőre meghagyom, tetszik az ikonja.
(Fotó: Lê Minh, kép forrása: Pexels)