Ferike Szikolával a pokolban futott össze, nem lepte meg, sőt, meg is örült, nemrég érkezett, még az újak tétovaságával fedezte fel a helyet. Nem mintha Ferike életében annyira határozott lett volna, mások csak tutyimutyi kis fasznak gondolták, ő azonban inkább óvatosnak, alaposnak értékelte magát, Szikola meg mindig is egy mitugrász pöcs volt, de jól jött, hogy hamarabb érkezett, és látszólag jól kiismerte már magát. Ferike odalépett hozzá, üdvözölte, és csak kicsit undorodott, amikor Szikola Frenkinek szólította. Ferikének rosszul esett, hogy Szikolát nem lepte meg az érkezése, sosem gondolt magára úgy, mintha bármi rosszat tett volna, bár igazából a pokolban sem hitt. Szikola sem tekintett magára bűnözőként, amolyan régi vágású csibésznek tartotta magát, és valahol imponált neki, hogy „ott fenn” ennyire komolyan vették piti földi kavarásait. Ferike nagyon meglepődött volna, ha tudja, hogy alig néhány perc választotta el az érkezésüket, de Szikola erről kitérően nyilatkozott, élvezte a szakértői hangsúlyt, amit Ferike megjötte óta használt. Érkeztek persze egy csomóan folyamatosan, de őket Szikola nem ismerte, ráadásul Ferike érkezéséig Szikola is éppen csak körbejárt az előtérben, nem találta a helyét. Szikola már életében többször kérte Ferikét, hogy hívja már ugyan Sztívnek, de Ferike ellenállt, és kimérten mindig Sándornak szólította, bár magában egyszerűen csak leszikolázta, de ezt gyáva volt hangosan is megtenni. Rosszabb napokon csak „a Sándor”-nak emlegette, és élvezte, hogy Szikolát idegesíti az anyakönyvezett neve. Ferike amúgy a Ferikét sem szerette, de mind a Ferenc, mind a Feca foglalt volt már, és a munkaügyes Irénke közölte, hogy olyan kicsi amúgy is, innentől Ferike lesz a keresztségben, ő ugyan nem kínlódik három Ferenccel.
Szikola körülnézett, és odalépett a kopott, plasztikborítású pulthoz:
– Szervusz, kérlek, ez itt a barátom, Frenki, én Sztív vagyok, mi itt a következő lépés?
Szikola egészen meglepődött, mert az ember valami teljesen ismeretlen nyelven mondott valamit, erre nem számított, bár sosem elmélkedett a pokolról, de ha elmékedett volna, sem jutott volna soha az eszébe, hogy idelent nyelvi problémái adódhatnak. Ferike mélyen hallgatott, felismerte, hogy bolgár beszédet hall, egy régi építőtáborban járt Szófia közelében, tanulta is előtte szorgalmasan, de a felismerésen túl egy hangot sem értett. Szikola előkapta a mobilját, és a pult mögött álló alak orra alá tolta. Inglis? Dajcs? Fransz? Pávárusszki? Ferike kényelmetlenül érezte magát, de az ember a pult mögött elvette Szikola mobilját, és gépelni kezdett rajta valamit, aztán megrázta a fejét, és visszaadta. Szikola nem értette, mi a baj. Ferike végre megszólalt, és kinyögte, hogy biztosan cirill betűket keres. Szikola megállapította magában, hogy Ferike retardált. Szikola a mobilján babrált, Ferike tétován a farzsebéhez nyúlt, és örömmel konstatálta, hogy az ő okostelója is a helyén van, előkapta, nagyon megörült az 5G-nek, de váratlan öröme gyorsan lelohadt, mert majdnem az összes applikáció eltűnt, azaz maradt néhány, de mindegyik csak hasonlított a már megszokottakra, bár a nevük ugyanaz volt. Gyorsan kinyitotta a Facebookot, de csak két ismerőse volt, Szikola meg a tavaly veseelégtelenségben elhunyt szomszéd Aranka néni, de már kapott is egy lehetséges ismerős ajánlást, Nikolay Todorov néven. Tétován a pult mögött álló ember felé emelte a kijelzőt, aki komoran bólintott. Ferike gondolkodás nélkül bejelölte, és végignézte, ahogy Nikolay komótosan előveszi a vízözön előtti bunkofonját, és visszajelöli.
Ferike eltűnődött a furcsaságokon, de nem gondolta, hogy kompetens bármiben is, majd megnézte, hogy működik-e a fordító. Működött, gyorsan begépelte, hogy „próba”, és lefordította bolgárra. Nikolay nem értette, hogy Ferike mit akar próbálni, megvonta a vállát, ezért Ferike lefordította azt is, hogy egy-kettő. Szikola elveszítette a türelmét, és kikapta Ferike kezéből a mobilt, lázasan gépelni kezdett, majd Nikolay kezébe nyomta. Hosszú perceken keresztül cserélgették a készüléket, majd Szikola diadalittasan megállapította:
– Ez itt a pokol.
Ferike is elveszítette a türelmét, és iszonyúan nyakon vágta Szikolát, aki erre csak annyit mondott:
– Na de Frenki!
Ferike megint nyakon vágta, és közölte:
– Neked Ferike.
Szikola nem tűnt meglepettnek a váratlan agressziótól, Ferike szinte azonnal lenyugodott, sőt, kifejezetten jól érezte magát. Közben Nikolay a saját mobilján gépelt, és amikor végzett, megmutatta mindkettőjüknek: „beszéljetek Vlagyimir Todorovval”. Mutatott egy képet is, Ferike gondolta, nyilván Nikolay bátyja, Szikola emlékezett, hogy az érkezésekor látta a férfit a közelben, majd meghajolt, mert így érezte a helyzethez illőnek, mire Ferike fokozodó undorral nézett rá.
Elindultak megkeresni Vlagyimir Todorovot. A bejárat mellett állt, három nő nevetgélt körülötte, se Szikola, se Ferike nem értette, milyen nyelven folyt a társalgás. Szikola megszólította:
– Párdóny.
Vlagyimir Todorov feléjük hajolt, a fejük felett a távolba révedt, egy szót sem szólt, visszafordult, és tovább szórakoztatta a három nőt. Szikola sóhajtva mondta Ferikének:
– Na, itt nem leszünk okosabbak!
– Pedig idejük lesz rá bőven, én itt tanultam meg 43 nyelvet, meg írni-olvasni is.
Vlagyimir Todorov mégis hasznos tanácsadónak tűnt, Szikola rögtön el is árasztotta a kérdéseivel, de a férfi értelmezhetetlen válaszokat adott mindenre, és ez Szikolát annyira feldühítette, hogy lekevert egy hatalmas pofont neki, aki ettől egyáltalán nem tűnt megbántottnak, de hirtelen ő is levert egy hatalmas pofont, ő viszont Ferikének. Most, hogy így körbeért a füles, Vlagyimir Todorov hasznossá tette magát, és elvitte Szikolát és Ferikét a kartonozóhoz. Mindketten nagyon hálásak voltak a nyelvtudásáért, Ferike be is akarta jelölni azonnal Facebookon, de Vlagyimir Todorov elmagyarázta, hogy ő már 417 éve itt van, és amikor ő jött, még nem volt ilyesmi, ezért neki mobilja sincs, és nem is lesz. Mindketten nagyon elszomorodtak, és Ferike titokban megnézte, van-e IWIW a mobilján, de nem volt.
A kartonozóban csak nehezen találták meg az adatlapjaikat, nagy volt a fejetlenség. Egy ideges férfi magyarázott halkan Vlagyimir Todorovnak, aki bólogatott, megütögette a hátát, hátramentek, és egy üveggel meg két pohárral tértek vissza. Komoran egymásra néztek, kitöltötték az üveget a két pohárba, egymásra biccentettek, lehajtották a poharak tartalmát, lecsapták őket a földre, megtaposták a cserepeiket, majd Valgyimir Todorov útbaigazította a két újoncot:
– Maguk még nem léphetnek be, előbb a purgatóriumba kell menniük, a folyosó végén balra lesz a gyülekező, keressék Xiurgát.
Szikola és Ferike megindult abba az irányba, ahova Todorov mutatott, azon vitatkozva, hogy vajon Csurgát vagy Dzsurgit kell megtalálniuk. Szikola békülékenyen elfogadta Ferike javaslatát, hogy majd csak lesz ott valaki, aki tudja, és inkább azon aggódott, hogy nem volt vége a folyosónak, bármennyire is meresztette a szemét. Messzire elhaladtak, már nem hallhatták, amikor a kartonozó rámordult Vlagyimir Todorovra:
– Miért nem mondtad el nekik, hogy a saját hülyeségük miatt ragadtak a síneken, vén kujon?
Todorov kajánul elvigyorodott:
– Szétszívatták egymást életükben, majd lesz idejük a purgatóriumban kibogozni, hát milyen szépen összeboronálta már őket a vonat.
(Kép forrása: Pixabay)