Miközben a tollat és a kockás spirálfüzetet a táskájába süllyesztette, tekintete a naptárra tévedt: „Mária”. Kétségbeesett rémület lett úrrá rajta. Biztos mindenki visz valamit a tanárnőnek, csak ő feledkezett meg róla. Hogy lehet ilyen hülye!? A gondolatától is leizzadt, hogy ott áll majd üres kézzel. Az egyetemi felvételire készülő kis csoport kétszer egy héten, délután gyűlt össze a tanárnő lakásán. Újra meg újra megoldották a matek feladatsorokat és a példatár gyakorlatait, szinte már csukott szemmel kellett levezetni azokat, a lehető legrövidebb idő alatt. Zavarta, hogy ő lassabb és gyakrabban hibázik, mint a többiek, és akkor még ez is! Az órájára pillantott, indulnia kell. Erőlködve kutatott az emlékeiben, hogy a busz útvonalán látott-e valahol virágboltot. Felrémlett egy, a tanárnő házától néhány saroknyira lévő kis üzletsoron. Igaz, hogy némi kitérőt kell majd tennie, így van rá esély, hogy elkésik az óráról. De inkább az, mint ajándék nélkül, akkor elsüllyedne a szégyentől! Kapkodva összegumizta a haját, majd belebújt a cipőjébe, amikor villámcsapásként nyilallt belé a felismerés: nincs pénze. Rohamtempóban átkutatta a táskák és kabátok zsebét, de hiába fohászkodott, néhány fémérműn kívül semmit sem talált. A tandíj! Elvesz majd abból, és a következő órán pótolja. A szégyentől már előre kipirult az arca.
Máskor a végállomásig ment, most egy megállóval hamarabb leugrott a buszról, és beszaladt az utcasarki fák alatt megbújó, aprócska virágboltba. Gyönyörű csokrot köttetett: rózsa, gerbera és kardvirág pompázott az átlátszó celofán alatt. A virágos a kardvirág szárát hosszúra hagyta, így méretes volt a „csomag”. Futni kezdett a lakás felé. A celofán csak úgy csörgött a menetszélben. Lihegve toppant be, majd megnyugvással látta, hogy nem késett el, sőt, elsőnek érkezett a csoportból. A kis előszobában várakozva volt ideje kifújni magát. A komód tetején szabályos rendben sorakozó névjegykártyákra pillantott: „Sulyok Istvánné, egyetemi tanár”. Mint a színésznő, Sulyok Mária – igen, ő Mária, de ki mondta, hogy a tanárnő is az? –, áramütésként cikázott végig rajta a kétség. „Tanárnő”, mindig csak így szólították, sohasem a keresztnevén. Basszus! Lehet, hogy csak ő kapcsolta össze…? Rosszat sejtve körbepillantott: csak egy szál virágot vagy desszertet látna, de sehol semmi. Az szar ügy, ha valaki nem hoz ajándékot, amikor illene, ennél már csak az a „tutibb”, ha valaki egy komplett idióta! A tanárnő férje lépett a szobába. Nincs mese, rá kell kérdezni!
– Ööö, a tanárnőnek mi is a leánykori neve? – Közönyös lazasággal próbálta álcázni a szégyent, hogy lassan egy éve jár ide, és nem tudja.
– Nagy Ilona. – Bunkósbotként súlytott le rá a beigazolódott sejtése. – Miért? – kérdezte a férfi csodálkozva, de eltekintett a választól, mert figyelmét lekötötte a színes bokréta. – De szép ez a csokor! Ne tegyem vízbe? – biccentett a virágok felé.
– De, de, köszönöm – dadogta –, óra után vendégségbe megyek… szülinap lesz. – Nincs isten, hogy kiejtse a névnap szót!, gondolta.
Soha nem várta még ennyire az óra végét. Kínosan szabadkozott, hogy megfeledkezett a tandíjról, majd rohamléptekkel távozott a lakásból. A nap eseményein mélázva üldögélt a végállomáson várakozó buszon, amikor az ablakból kipillantva észrevette a férfit, ahogy rohan a busz felé, kezében csak úgy csörgött a celofán. Orra előtt zárult az ajtó, de Sulyok István nem hagyta annyiban, integetett és kiabált, hogy nyissa ki a sofőr. Az engedett, a férfi felszaladt, és „ez majdnem ottmaradt” felkiáltással átnyújtotta a csokrot, majd ugyanazzal a lendülettel lependerült a járműről. Megkönnyebbült mosollyal, lihegve integetett a kigördülő busz után. Egyesek elismerően biccentettek, mások a korkülönbségre célozgattak, valaki meg a hálátlanságát firtatta a kis fruskának, aki még köszönetet sem mondott, de összességében minden utasnak tetszett a jelenet. Egy valaki fohászkodott csak motyogva, lángvörös arccal, csak nyílna meg a föld, hogy ő elsüllyedhessen. Hazaérve az anyja kíváncsi tekintetével találkozott: „hát ez a szép csokor?”
A celofán csak úgy csörgött, ahogy az asztalra hajította. „Hosszú sora van annak!” – mondta, majd a nevetéstől fuldokolva eltűnt a szobájában.
(Fotó: Nadine Wuchenauer, kép forrása: Pexels)