a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Képtelen vagyok értelmezni ezt a távoli, fakószürke tekintetet. Az idő kimosta belőle a kérlelhetetlen vadászösztönt, amire tíz év távlatából is pontosan emlékszem. Nem találom a fenevadat, akire készültem, akit magam elé képzeltem.
Hideg van a hídon, a szél lobogtatja a karácsonyra kapott muszlinkendőt a nyakában. Igazán nem ezt kellett volna felvennie, mínusz tíz fokban, miért pont ezt kapta le a fogasról, futtában, miért nem a puha mohert, persze olyan mindegy már ez is.
Már nincs tű. Valami műanyag vacak van helyette. A többiek feladták. Feladtak. Óvatosan próbálom behúzni a kezemet a paplan alá. Nem sikerül. Megszán és betakarja. Nem mosolyog, de az arca már nem olyan merev. Talán az enyém sem.
Tibor volt a család marketingese, ahogy divatosan mondták. Ő vette fel a kapcsolatot keleti országokkal, ő szervezte a borok kivitelét, és ő nevezte be a legjobbakat a borversenyre. Rákészült a kettőezer-tizenkilencesre is, már a címkéket is megterveztette: egy helyi festőművésszel az apja kis házát rajzoltatta meg, háttérben a ködös tokaji szőlőtáblával meg a több száz fagyűző mécsessel.
Én néha kértem, hogy tegyen csodát, hogy láthassam. Ekkor azt kérdezte, hogy attól jobban szeretném-e, ha megduplázná otthon a halak és kenyerek számát. Mondtam, hogy nem. Kérdezte, hogy akkor jobban hinnék-e? Mondtam, hogy nem. Erre azt mondta, hogy akkor hagyjam ezekkel békén és, hogy ő nem mutatványos vagy bűvész.
Kérdeztem, hogy miért lett anyám szíve beteg, mire ő szorosan átölet, és sóhajtozva csak annyit válaszolt, hogy menjek a szobámba, most hagyjam anyámat, néhány hét múlva majd újra együtt fogunk festegetni a konyhaasztalnál.
A piros gyöngysoros lány a híd támfalára könyökölt. Észrevétlenül mögé álltam, visszatartva a szuszogásomat, s hátulról két tenyeremmel betakartam a szemét. A szempillái, mint egy bogár szárnyai, úgy verdesték az ujjaimat.
Anyám szeretett templomba járni. Apám meg nem hisz Istenben. Az én kompromisszumkészségem a karácsonyi éjféli misékig terjedt.
Eszter csak most eszmélt rá, hogy leértek a tengerhez, jobbra tőlük a homokos part, és mögötte a végtelen, kedve lett volna lefutni, és csak állni a vizes homokban, és engedni, hogy a talpai egyre mélyebbre sűlyedjenek, olykor meginog, néha el is kell lépnie, hogy az egyensúlyát megtartsa, ahogyan a hullámok újra és újra alámossák a homokot, és neki újra és újra meg kell kapaszkodnia, de Klára olyan áthatóan nézte, hogy egy pillanatra összerezzent, amikor visszatért a valóságba.
A piros gyöngysoros lány megrázta hosszú, barna haját, amit a lágyan fújó szél közben meglebegtetett. Gyöngéden torkon ragadó illata volt, mint a hársfának, amikor virágzik. Éreztem, ahogy odaálltam mögé, és haja az arcomat verdeste.
A szobám faláról biztatóan mosolygó Joubert már-már irritált, mikor a szüleim veszekedését hallgatva, teljes reménytelenségben próbáltam magolni a töri tételeket. A helyzet nyáron sem lett jobb. Apát alig láttam józanul, Anyát alig láttam boldognak.
Tudtad, hogy alig lehet igazi szőrmét kapni? Az uram elvitt Szentmóritzba, igen, ott vásároltuk, de lejártuk érte a lábunkat, elhiheted.