a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Akkoriban violinkulcsokkal álmodott. Sárga kígyóként kúsztak elő a sarkokból, majd összepöndörödtek a lába előtt. Addig gyakorolt, amíg tiszta dallamokat csalt elő a hangszerből. A macska a kopott szőnyegen feküdt, fekete bundáját nyalogatta.
A második vérvétel után kiderült, hogy az értékei tökéletesek, a telefonja is épp akkor jelzett, de nem nézte meg. Megkönnyebbülten leült az ablak melletti padra, beleharapott egy kiflibe, és azt tervezte, kifelé menet vesz egy kávét az automatából.
Araszolgatok befelé, és próbálom eltakarni a karomat szerényen. Nekem egy tetoválásom sincs, és a hajam is megvan úgy-ahogy, nem pattan szét rajtam a trikó, bárhogy szorítgatom a bicepszem. Szóval jobb a fal mellett besomfordálnom. A helyemen felkeresett a pattogatott kukoricás, mellettem mindenki vett egy zacskóval. Az utolsó zizzenés után néma csend.
Fájdalom, kétségbeesés, reménytelenség. Boldognak kellene lennie, hisz erre vágyott, nem? Egy kisbabára, aki majd bearanyozza az életüket. De Éva nem ezt érzi. Az iroda hideg vécéjében imádkozott, amikor rápisilt a spatulára. Kérlek, hogy egy csík legyen, egy csík! Kettő lett. Ez negyed órája történt.
Az anyátok szentségit! – üvöltötte a fickó, aki egy vascsővel a kezében rohant felém. Már éppen ütött volna, mikor az egész teste hirtelen eltűnt a szemem elől. Mire felocsúdtam, a bunker árkában vergődött a szerencsétlen ember. – A kurva anyátokat, nyomorult szarháziak! – üvöltötte állati hangon magáról megfeledkezve a telep ártalmatlanná lett őrzője.
Az egyik nénitől kaptam egy piros szalagot, segített betenni a hajamba. Samu csúfolt miatta, de én tudtam, hogy szép vagyok. A csokit betekertem egy újságpapírba, így vittem le a pincébe, amikor apával lementünk. Ott még többen voltunk, mint fenn. Nagyon félek lent mindig.
1945. május 18. „A nálunk lévő három amerikaival igen megbarátkoztunk. Bámultuk praktikus konzervjeiket, az amerikai gondoskodás, katonai ellátás és szervezés – számunkra – csodáit. A parton, hajónktól 10 km-re óriási forgalom. Az út főleg szakadt kóborló magyarokkal van tele.
Anyám aztán nagyon felszívta magát, hogy én ennyire semmirekellő vagyok, nekem esett 13 éves koromban, kutyaszíjjal megint, hogy kötelező evezni járnom, ő is evezős volt, pedig én lementem kosarazni, hogy legyen békesség, de úgy intéztem, hogy kirúgjanak, s akkor nincs probléma, nem hazudozom, higgye már el, hogy nem vagyok tehetséges sportoló.
Az ágyban azért nem tol félre. A testem ugyanúgy kell neki, mint régen. Ugyanolyan mohó, mint mindig, megszerzi, amit akar, igaz, rólam sem feledkezik meg.
Zárórai merengésemből kizökkent az ismerős zöld szempár és a Guerlain aftershave illata. Nocsak, nocsak… sejtettem én, hogy nem tudsz sokáig meglenni nélkülem, chéri. Ez egy igazi Casanova. Végig a szemembe néz, miközben fehér kesztyűs kezével finoman megérint, és leemel a falról. Tudja ám, mitől döglik a légy. Egy puha ágyba fektet… nem gondoltam volna, hogy csak így, nyilvános helyen, de sejtettem, hogy vad vagy.
Ennyi év után is sajnálta, hogy az egyébként kellemes, csendes hálószoba ablakán a nap soha nem süt be. Szeretett volna a fényre gurulni, és örülni a nappalnak. Eszébe jutott a régi mozdulat, amikor csenevész karjával átfonta saját kis testét. A rátörő emlék megmozdította a karját, átölelte alvó kedvese vállát.
– Norbi! Hallod? Álljunk már meg! Szólj már! – Csenge két tenyerével az ablaküvegre tapadt, arcára barázdákat rajzolt a kétségbeesés. Norbi látszólag nyugodtan fogta a kormányt, de kezén a bütykök egyszer csak kifehéredtek. Rebi előrehajolt, és a fejtámlák közül felváltva bámulta a tarka forgatagot, és legjobb barátait az első ülésen.
A hosszú téli estéken a lépcsőházak előterébe húzódva hallgattuk tátott szájjal a hihetetlen történeteket a nagy futásokról, a lelopott kerítésekről és a fára aggatott biciklikről. Mindig arra gondoltam, mikor lehetek végre részese egy ilyen remek kalandnak. Akkor még irigyeltem a bátyámat.
Volt egyszer egy lány, aki fel akart menni a Holdra, nem a foszforeszkáló kavicsokért, amikről az apja mesélte, hogy majd befőttesüvegbe zárva elűzik a szoba árnyait; hanem mert hitte, hogy onnan fentről minden látható.
– Bazdmeg, Karesz, mi ez az ócska cipő rajtad? A múltkor adtam pénzt tisztességes munkavédelmi bakancsra. Hogy hívjak most hozzád mentőt? Biztos, hogy felnyomnak a munkavédelmiseknél, és repülünk mindketten, te is, én is. Ezt a szar zenét meg kapcsoljátok már ki!
Egy napra elfelejteném, hogy tényleg beleőszültem ebbe az egészbe, és hogy az arcom alapján már biztos nem kérne tőlem a kutya se személyit a dohányboltban.