Gyurka elgondolkodva ül egy asztalnál, kezében az elmaradhatatlan cigarettával és a Népszabadság aznapi számával. A pincér kisasszony meghozza a tálcán a forró kávét, és leteszi elé. Kérdés nélkül tudja, hogyan szereti: feketén, tej nélkül. Nem sokkal később belép két fiatal, jókedvű lány, és lehuppannak jól látható közelségben. Vidáman csacsognak, és egyikük kicsit hosszabban figyeli az asztalnál olvasó fiatalembert. Már amennyit lát belőle, annyira elbújt az újság mögé. Pamacs kitartóan próbálja felvenni a szemkontaktust. A barátnője szégyenlősen húzgálja a szoknyáját, és suttogja: – Hagyd már, látod, hogy ide se néz!
– Ah, biztosan rossz napja van. Legutóbb már láttam egy félmosolyt az arcán. Nézd, milyen helyes! És a keze… a vékony ujjai, ahogy lapozza az újságot. Mi lehet olyan érdekes, ami így kiszakítja a valóságból?
Ekkor a pincérnő megáll a lányok asztalánál, letesz egy-egy deci fehér bort eléjük, és egy névjegykártyát:
– A szemközti asztalnál ülő úr küldi, a törzsvendégünk. Amúgy már én is próbáltam flörtölni vele, de sikertelenül – biggyeszti le a száját, majd sarkon fordul, és sértetten visszavonul a pult mögé.
Pamacs elégedetten elmosolyodik, szőke fürtjei vidáman röpködnek az arca körül. Megemelik a poharukat a fiatalember felé, és belekortyolnak. Gyurka biccent, és ismét eltűnik az újság mögött.
– Most mit csináljak?
– Milyen meleg, barna szeme van! Te döntesz.
És valóban, Pamacs nem teketóriázik sokáig. Feláll, igazít egyet a szoknyáján, végigsimít a haján, és odamegy a szomszéd asztalhoz, köszön, majd bemutatkozik:
– Bódi Mária vagyok, de mindenki Pamacsnak hív. Köszönjük a bort, nagyon finom. Mi is csinálunk otthon a szőlőnkből, de az nem ilyen ízletes.
Gyurka meglepődve emeli fel a fejét, feláll, és kissé zavartan meghajol:
– Egészségükre! Áment György a nevem, ahogy a kártyán látja. Megengedi, hogy átüljek önökhöz? – Vajon miért ez a beceneve, tűnődik el magában, míg átérnek. Hármasban beszélgetnek tovább, míg Pamacs barátnőjének távoznia nem kell.
És ekkor elkezdődik közöttük valami, illetve Valami. Kapkodva mesélnek egymásnak az életükről.
– Negyedéves orvostanhallgató vagyok, özvegy édesanyám és a nővérem vidéken élnek. Segítenek, ahogy tudnak. Lehetőség szerint küldenek ennivalót, és ha a nővéremet a munkája a fővárosba szólítja, zsebpénzt is ad. Itt lakom a közelben, a kollégiumban. Csoda ez a város! Akkor jártam itt először, amikor felvettek az egyetemre, és jöttem beiratkozni. Gyakran ülök a csoporttársaimmal a Duna partján, és tanulok. Pontosabban álmodozom. A barátnőmet a könyvtárban ismertem meg, ő az ELTE-re jár – és a kávéházba, tette hozzá magában Gyurka.
– Én itt születtem. Képzeld – váltottak tegeződésre – 1945-ben átúsztam a jeges Dunát, miközben lőttek ránk. Még nem töltöttem be a 12. évemet. Az átfagyott kabátom ujja letört, és az anyám elvert miatta. Nem felejtem el se a félelmet, se a verést.
– Hát, lehet, hogy inkább az aggodalom miatt ütött meg, de nem tudom, nem ismerem őt. Nekem ilyen tapasztalatom sose volt. Nem kaptam verést senkitől, egész életemben szeretetben éltem. Hiszen ez a legfontosabb, nem? Mivel foglalkozol, mik az álmaid?
– Az ELTE-n kezdtem francia-magyar szakon, de 1957-ben eltanácsoltak a humán pályától, így váltottam. Most tervezőként dolgozom és műszaki főiskolára járok. A számok világa biztonságot jelent számomra. Azt hiszem, nincsenek álmaim. – Gyurka hallotta magát kívülről, és érezte, hogy mennyire falsul hangzott ez a mondat. Talán azért, mert nem is volt igaz. Régóta nem gondolt az álmokra…
– Miért nem folytattad az egyetemet? – kérdezte Pamacs. – Én 1956-ban 17 éves gimnazistaként részt vettem otthon a felvonuláson, és jó emlék maradt számomra. Következménye nem lett, az egész osztály együtt vonult. A következő évben érettségiztem, és utána jött az egyetem. A gimnáziumból csak engem vettek fel a SOTE-ra, mekkora öröm és büszkeség volt!
– Egy rádióinterjú miatt. A Vörösmarty Rádió szerkesztőjeként készítettem egy interjút, és ezt nem nézték el nekem. Anyám ugyan a határ lezárása után megszervezte, hogy kivigyenek Ausztriába, de itt maradtam. Nem is tudom, hogy miért. Talán kalandvágyból – sóhajtotta Gyurka, és megjelent a félmosoly az arcán.
A fiatalok a tanítás és a munka után minden nap találkoztak, sétáltak és beszélgettek. Néhány hónap elteltével Pamacs Gyurkához helyezte át a lakhelyét. Elvégre a kollégiumban úgysincs fűtés… Egy kis bőröndnyi ruha, egy takaró és egy pöttyös bögre volt a csomag teljes tartalma.
– Ezt minek hozod? Sok szép porcelánunk van, válaszd ki közülük azt, amelyik a legjobban tetszik!
A lány azonban ragaszkodott az otthoni hangulatot árasztó pöttyöshöz. A kopott takaróra is csodálkozva nézett. Ekkor belépett Gyurka édesanyja:
– Szervusz, kislányom, nem sietted el ezt a költözést? – majd enyhe grimasszal az arcán simított egyet a pléden. – Ez nem gyapjú, fázni fogsz alatta!
Pamacs rámosolygott: – Ugyan, anyukám varrta, és évek óta ezzel takarózom a kollégiumban.
Vidámság költözött az Üllői út 34. első emeleti lakásába. Pamacs mindenkit elvarázsolt a mosolyával, kedvességével. A körfolyosós ház szomszédjai jól ismerték egymást, nem sok titok maradt rejtve a zárt ajtók mögött. A fiatal lány beköltözésével a kíváncsiság csupán néhány napig tartott. Egyesek becsöngettek, mások süteményt hoztak, integettek a folyosón, örömmel fogadták az új lakót.
Kivéve persze Gyurka édesanyját, akinek szigorú kálvinista életébe nem fért bele ez a laza, könnyed életvitel. A fiával együtt reggel ötkor keltek, az első műszak hat órakor kezdődött. Mert késni nem szabad! Pamacs – aki a becenevét ébredéskori frizurájáról kapta – ilyenkor belebújt párja levetett pizsamakabátjába, és békésen aludt tovább. Az egyetem közelsége miatt sokszor csak nyolc óra előtt pár perccel indult el otthonról. Ilyenkor még a reggelit is kihagyta. Sietős lépteit az anyósjelölt fejcsóválva figyelte.
Gyurka újjászületett. Hinni kezdett valamiben – és valakiben –, ami nem a pénz és az annak birtoklásából fakadó biztonság. Dolgozott, tanult, és persze azért spórolt is, ahogy az édesanyjától tanulta. Édesapja igazi bohém volt, de évekkel ezelőtt elveszítette. Most viszont élet költözött a lelkébe. Elutaztak Pamaccsal Mohácsra, megnézték a busójárást. Kirándultak Balatonfüreden és Tihanyban. Pamacs vágyakozva nézte a zöldeskék vizet, milyen jó lenne megmártózni benne! Gyurka megígérte, megtanítja úszni a Palatinus strandon. Ő is ott ismerkedett a vízzel, biztatta: – Igazán nem nehéz, könnyebb, mint egy vizsga!
Egyik délután a csöngetésre Pamacs nyitott ajtót. Döbbenten látta Gyurkát és a szomszéd fiút, ahogy hatalmas csomagokat cibálva, kimerülten szuszognak a folyosón.
– Engedj már be! – sürgették elégedett ábrázattal.
– Mi ez? – értetlenkedett Pamacs.
– Nyisd csak ki! – nézett rá párja izgatottan. Egyik dobozt a másik után tépte fel, ahonnan könyvek sokasága került elő.
– Megvettem neked négy évre visszamenőleg az összes egyetemi könyvet, és persze az ideieket is!
Pamacs csak úgy ugrált örömében! Neki erre nem telt, eddig a könyvtárban és a többiektől néhány napra kölcsönkapott jegyzetekből tanult és készült a vizsgákra. Most meghatódva lapozgatta az illatos, új szagú könyvcsomagot. Lassan tudatosult benne, hogy ezeket bármikor kinyithatja és kedve szerinti ütemezésben olvashatja. Gyurka újabb játékkal állt elő: minden vizsgára sikerdíjat tűzött ki. Például egy politikai gazdaságtan vizsga jutalma egy kis üveg tokaji aszú volt – Pamacs kedvence –, míg a szaktárgyak esetében komolyabb álmok kerültek megvalósításra.
Pamacs családja értesült a Budapesten élő udvarlóról, kivéve persze azt a tényt, hogy már régen összeköltöztek. Várták a vendéget, aki a vonat ablakán bámult kifelé, miközben hallgatta a kerekek kattogását, dadam, dadam. Mit csinálok most? Hogy kerülök erre a vonatra? Egyáltalán, miért vagyok újabban ilyen türelmetlen? – cikáztak a kérdések a fejében.
Az állomáson Pamacs integetett boldogan. Körülbelül húsz perc séta után érkeztek meg az egyszerű, takaros házhoz:
– Ne izgulj, szeretettel várnak téged, kíváncsiak már rád! – nyugtatta párját, aki letörölte az arcán megjelenő izzadságcseppet, mielőtt beléptek a kertkapun.
Mindenki a maga módján készült az első találkozásra. Főtt a tyúkhúsleves csigatésztával, sült a hús, készült a sütemény. Ünnepi ebéd várta a pesti udvarló érkezését. Ahogy a fiatalok betoppantak, a mama gyorsan megtörölte a kezét, és várakozással telve nézett rájuk.
– Anyukám, bemutatom neked a jövendőbelimet! Ő lesz a férjem, senki más – tolta a párját maga elé Pamacs, aki röpködött a szerettei körül, mint egy színes pillangó. Gyurka zavartan megköszörülte a torkát, és nyugodt hangon bemutatkozott a mamának, majd átadta a vonatúton kissé meggyűrődött virágot.
– De kislányom, hagyd a vendéget levegőhöz jutni! Ne siess előre, még le se ült! – csitította őt édesanyja szemérmesen.
Gyurka arcán megjelent a már ismerős félmosoly, és helyet foglalt az ünnepre díszített asztalnál. Meglepően otthonosan érezte magát a kezdetektől fogva. A hozzá intézett kérdésekből érezte, hogy Pamacs sokat mesélhetett róla. Milyen figyelemmel fordulnak hozzám, pedig most látnak először, gondolta magában, és izgalma elpárolgott. A mama megmutatta a kertet, a szőlőt – amiről a lánya az első találkozásukkor mesélt –, a veteményest. Gyurka rutintalanul mozgott ebben a környezetben. A mama felnevetett: Látom, fiam, te se a kertből élsz, a lányom se tudja megkülönböztetni a borsót a retektől! A házban annál inkább elemében volt. Villanyt szerelt, lámpát javított, meg mindazt, ami éppen adódott. A mama megjegyezte, hogy közeli lagziról ne is álmodjanak, mert a bort már eladták, nincs miből előteremteni a rávalót. De azért a látogatás után ellenőrizte a kelengye állapotát, rendszerezte a darabokat, és gondolkodni kezdett az esküvői ruha elkészítéséről.
– Anyukám, Te varrsz a falu asszonyainak, csak nem gondolod, hogy a ruhámat másra bízom? Az anyaggal ne foglalkozz, Gyurka barátja hozza Csehszlovákiából! A blúz csipkéje is meglesz.
A fiatalok nem vártak sokáig. A ruha gyönyörű lett, a lakodalom két napig tartott. Nászútra Prágába mentek, hogy teljesítsék Pamacs egyik régi vágyát. Az életük hármasban folytatódott az Üllői úti lakásban. Anyósa egyre többször adott hangot elégedetlenségének a napi házimunkák elvégzésével kapcsolatban. Nem találta elég tisztának a kitakarított szobát, és hiányolta a munkába és egyetemre indulás előtti rendrakást. Pamacs késői ébredését is szóvá tette, miszerint „ilyenkor csak a lusta emberek kelnek”.
Gyurka egyre gyakrabban tért vissza egyedül a kávézóba, hogy elolvassa a napi sajtót. Egyik este otthon töprengve kérdezte meg Pamacsot:
– Miért szeretsz te engem? – A mindig mosolygó tekinteten kis fátyol suhant át.
– Micsoda kérdés ez? Hát csak. Mert jó téged szeretni, és mert bízom abban, hogy újra visszatérnek a kezdeti beszélgetéseink. Emlékszel, korábban elmesélted, milyen volt a gyerekkorod, és azt is, hogy többet és mást szeretnél. Én nyitott szívvel érkeztem a családodba, de úgy érzem, kissé elfásultam ebben az érthetetlen keménységben, ami anyukádból árad. És most nem csak a takarításra vagy annak hiányára gondolok, az általa megszólt lustaságomra, a vélt vagy valós rendetlenségemre. Látom, még mindig nem hiszed el, hogy képesek vagyunk szeretetben élni. Ha mi ketten ugyanazt akarjuk, mint két éve, amikor megismerkedtünk, minden rendben lesz! És akkor még azt is láthatod, hogy énekelve takarítok!
Gyurka elmosolyodott, miközben az járt a fejében, hogy ez tényleg sikerülhet… és hogy elő fogja teremteni azt a pénzt, ami kell a boldogsághoz és a családja eltartásához.
– Idén már én is kapok fizetést az ügyeleti munkáért, könnyebb lesz, ha mindketten keresünk –reagált Pamacs a ki nem mondott gondolatokra. Legtöbbször megérezte, mi jár a férje fejében. De ma ünnepelni szeretnék!
Gyurka érdeklődve nézett az izgatottan csillogó kék szemekbe, miközben akörül cikáztak a gondolatai, hogy vajon mit felejtett el…
– Gyerekünk lesz!
Először bambán bámult Pamacsra, nem értette, kicsit megszédült, a fejében visszhangzott a mondat. Nekünk gyerekünk? Ismételgette, ízlelgette a sors üzenetét. Öröm és aggodalom járta át. Apa leszek harminc évesen… Hálásan és gyöngéden ölelte át a feleségét: igazi család leszünk! Életében talán először nem gondolt a változás anyagi következményeire. Eltette a zsebébe az asztalról a cigarettás dobozt, és kitárta az ablakot.
– Van kedved sétálni? – nyújtotta a kezét a felesége felé.
Ő bólintott, és elindultak az Üllői úton a langyos szeptember végi estén.
Fotó: Lara Farber, kép forrása: Pexels