Minden fa kérge fekete összeszorított szemmel nézve. Fekete, és az őszi esőtől még kissé nyálkás is. De ha elég erősen öleli két kar, akkor nem csúszik. Nem csúszhat. Most nem. Nem engedheti el. A törzs szaga rémülettel és sápadt holdfénnyel keveredik orrában. Résnyire sem meri nyitni a szemét, de hallja a dühös fújtatást, amibe itt-ott egy-egy horkantás keveredik. Csak ne nézzen fel… csak fel ne nézzen…
Nem ő az első, aki a templomdombon kétszáz éve háborítatlanul álló júdásfán keres menedéket. Bújt már itt el férfi és nő, felnőtt és gyerek, amikor jöttek sorban egymás után a labancok, az oroszok meg a jugoszlávok a parányi bácskai faluért és lakóiért. Mások éhes ragadozók vagy megvadult kutyák elől másztak fel rá. Csak menjen már el innen… csak innen menjen már el…
Kelet felől, Szeged irányából enyhe szél fúj. Jótékonyan rejti el a mosdatlan, izzadt gyermektest szagát üldözője elől. Szemnek, fülnek és orrnak észrevétlenül kuporoghat a faágak között. Ha ez ártatlan bújócska lenne, most ugrana le, hogy a hunyót megelőzve csapjon a mogorva falra. De ez most nem játék.
Bim-bam.
Fájó tüdeje beleremeg a harang zúgásába – vele egyező ritmusban vesz két mély lélegzetet. Talán a következő két bronzkondulásnál egy kicsit feljebb merészkedhet a menedéket adó fán. Csak néhány centivel feljebb, de sokkal távolabb a lenti veszedelemtől. A vékonyabb ágak és a kerek levelek között aztán örökre láthatatlanná válhatna. Nyom nélkül elnyelné a sötétség. Nem találna rá soha. Csak most ne hagyja el az erő… csak az erő ne hagyja el most…
Rettegés közben máshogyan telik az idő. Órák óta küzd már a szédítő magasságban? Vagy csak az imént szorította arcát a vén fához? És meddig kell még görcsösen kapaszkodnia? Meddig kutat utána? Csak a gyomra ne korduljon… csak ne korduljon a gyomra…
Bim. Bal kezével a feje fölé nyúl, ujjaival keresi a megfelelő vastagságú ágat. Megvan!
Bam. Óvatosan húzza feljebb magát egy arasznyival. Vékonyka karja ég a saját testsúlyától. Csak… még… egy… kicsit… Itt jó lesz. Most már kinyithatja a szemét.
Valami himbálózik közvetlenül az arca előtt. Sötét, vészjóslóan néma tömeg. Gyorsan pislog néhányat, hogy mielőbb tisztuljon a kép. A félelem új hulláma kúszik agyába. Csak ne ő legyen… csak ő ne legyen…
Egy pár sáros cipőt lát. Egy rongyos aljú, kopott nadrágot. Egy foltos, szakadt inget. Felette bajszos férfiarcot. Ő az. Mintha csak aludna az apja. Olyan békés és megnyugtató. Csak halott ne lenne… Üvölteni akar. Teli torokból, vég nélkül üvölteni. De nem lehet.
Hatalmas könnycsepp buggyan ki a szeméből, és csorog végig az arcán. A nyelvével gyorsan feltakarítja, nehogy éppen ez árulja el. Nedves orrát a durva kéreghez dörgöli. Minden hangot, minden testnedvet, minden fájdalmat le kell nyelnie.
Bim-bam.
Befelé zokog, egyetlen hang nélkül. Az apja megeskette mindenre, ami szent, hogy így. Azt mondta, hogy minden körülmények között, ha a fene fenét eszik, akkor is így. Mert néha muszáj sírni. Ezek most ilyen idők. Csak ne ő lenne… csak ő lenne még…
Tőle tanulta azt is, hogy az alsó, vastag ág tökéletes magassága az, amit egy bakot tartó barát segítsége nélkül, helyből felugorva is elér egy tízéves gyerek. Amikor az ávós belépett a templomba, és ő kimenekült a gyóntatószék hamis háborítatlanságából, akkor nem ez járt a fejében. Hátra sem nézett, csak rohant az ismerős fa felé, amire már annyiszor mászott fel kalandvágyból. Most meg az életéért.
A jobb lábáról rugaszkodott el futtából, két kezével elkapta azt a tökéletes ágat, és bal lábával már lökte is magát felfelé a leveles-gallyas sötétségbe. Ösztönös mozdulatok – gondolkodás nélkül. Csak fel… csak egyre feljebb…
Bim-bam.
De most inkább befelé menekül. El a valóság elől. Be, egyre mélyebbre. Összeszorított szemhéja mögött nincs harangzúgás, nincs forradalom, nincsenek tankok és nincsen értelmetlen halál.
Odabent béke van. Az anyja nem begerjedt férfiak elől menekül a sáros udvaron, hanem megeteti hátul a be nem szolgáltatott tyúkokat meg disznókat. Az apja meg nem egy kenderkötélen lóg a templomfal árnyékában, hanem befogja a lovat a kocsi elé, ezúttal a bakra ülteti őt is, maga mellé, és indulnak elvetni az őszi búzát, hogy a városi embereknek is legyen mit enniük, hátha jóllakottan nem mennek ki tüntetni, a hatalom nem lövet beléjük, az emberek nem lázadnak fel, nem borítják lángokba a sosem látott pesti utcákat és tereket, és nem adnak kéretlen reményt a falusiaknak, hogy szabadon majd minden jobb lesz. A földnek mindegy, hogy akik megművelik, azok kommunisták vagy sem.
Az apja kötötte a lelkére azt is, hogy ne bízzon senkiben, még az anyjában és benne sem. A szomszédokban meg pláne ne! Csak magára számíthat. Mert ezek ilyen idők. Ezt még azelőtt mondta, hogy az első lövések eldördültek volna a faluban, de már érezni lehetett a bőr alá hatoló nyugtalanságot.
Bim-bam.
Az emlékeiben most fára mászik. Arra a kétszáz éves júdásfára a templomdombon, ami nem árulja el az apját. Ami alatt nem csikorog türelmetlen csizmatalp a betonjárdán. Csak béke… csak csend…
Már nem a fát öleli, hanem önmagát.
Fotó: Jahoo, kép forrása: Pexels